Éjfél Kapitány
Apokalipszis most
Tarot
Egy jó hónappal ezelőtt húztam egy tarotot. Nem figyeltem, odanézni is csak alig néztem oda hátrafordultamban. A Halált húztam. Reménykedve kérdeztem: "Ez mit is jelent?" "AZT." - jött a kíméletlen válasz. Tudtam, a lap nem rám vonatkozik. Pár nap múlva Sári nagyi elesett otthon. Ma temettük el.
This is the end...
Hát, 1979-ben lehet hogy a Doors volt a menő, de nagyon nem bántam volna, ha a Redux rendezői változatban Jim Morrison nyafogását kicserélik valami tökösebb hangra. Ezt annál is inkább megtehették volna, mert maga a film azóta nem egy zenekart megihletett, többek közt ide vág a Clashtől a Charlie don't surf is. (A szörfözni induló Kilgore ezredes felelte az embereinek, akik azt vetették fel, hogy a célterület masszív Vietcong (azaz Charlie) ellenőrzés alatt van: "And? Charlie don't surf.")
Hősünk
Willard kapitány nincs valami nagy formában.
Feladat nélkül egyre fogy az ereje a nagy punnyadásban, csak vergődik
saigoni szobájában. Egy nap végre parancsot hoznak neki. Megnyerte a kibaszott főnyereményt,
mehet Kambodzsába, megállítani az elmehunyt Kurtz ezredest, aki
fanatikus törzsi harcosai oldalán vívja magánháborúját. Az eligazításnál
észrevehetjük Han Solot is, aki a sors különös fintoraként "Lucas"
ezredesként adja ki a végső parancsot: "Bármi módon de véget
kell vetni az ezredes uralmának":
Tetszik ahogy Willard elindul. Egy a különlegesek közül. Az ember, aki megoldja a problémákat. Willard kapitány az út során folyamatosan töltekezik fel erővel. Egyre férfiasabb a tartása, egyre laposabb a hasa, egyre mélyrehatolóbb a tekintete és egyre gyorsabb ha dönteni, cselekedni kell. A bemutatkozását már csak néha kell ökölcsapásokkal és parancsok lobogtatásával nyomatékosítania. Imponáló, ahogy a dzsungel noname bázisain a nevén szólítják, üzemanyagot, lőszert, postát és utasításokat adnak neki. Fontos ember, akinek a vállán cipelt teher alatt nincsen sem ideje, sem kedve nagyképűsködni, vagy fontoskodni. Kinézetre se nem a vasgyúró, se nem a jóképű hős alkat, de az őt szállító hajó kapitányának van szeme a dolgokhoz: "Nem tudom hová kell vinnem százados, de ahogy magát elnézem, gázos egy hely lesz..."
Háború
A walkürök zenéjére lendületesen támadó 1st Air Cavalry tisztogató akciója mutatta meg először a háború kaotikus voltát. A rohamozó katonáknak instrukciókat adó tvstáb, a nonszensz jelszavakat bömbölő megafonok, az ellenséges sebesülteket ellátó katonák, az ide oda rohangászó civilek érzékeltetik a háború fejetlenségét. Eszembe jut egy darabka a saját történetemből...
Zuhogó esőben, éjszaka érkeztünk az ismeretlen táborhelyre. Semmi kedvünk nem volt a sártengerrel megküzdeni és kipróbálni az ideiglenes szállást, inkább a teherautó platóján aludtunk a saját pokrócainkban. Reggel ugrottunk csak le, szemügyre venni a környéket. Sürgő forgó katonai tábor kellős közepén találtuk magunkat. "Most mi legyen? Megkeressük a századunkat?" - kérdezték a többiek. "Faszt érdekel hol az egységünk. Először is megreggelizünk!" - feleltem. "Végül is ezek a mieink, ugyanolyan egyenruhánk van mint nekik, valahol kell, hogy reggelit osszanak nekünk is...". Így is történt, egy perc leforgása alatt már sorban is álltunk egy ellátó sátornál, túlsúlyos és szakállas tartalékosok között. Egyikük habzó szájjal bukott ki a sorból - később olvastam csak egy jelentésben, hogy egyike volt annak a két szerencsétlennek, akiknél a 24 órán túli alkoholelvonás epileptikus rohamot váltott ki...
Kilgore parancsnok
Kilgore
ezredes olyan parancsnok, akinek stílusa és kisugárzása
van. Akit lehet követni. Akit még a gránátrepeszek is elkerülnek,
holott mindig szálfaegyenesen áll a legnagyobb golyózáporban is. A jó
parancsnok kicsit mindig egy Istenhez hasonlatos. Kilgore és a levadászandó
Kurz mindketten öntörvényű katonák, Isten számba mennek a fiaik körében. Egyikükre mégis
halálos ítéletet mondtak ki. "Egyszer véget ér ez a háború..."
- mondja Kilgore szomorúan. Tudja, isteni hatalmának a végét is
jelenti majd az a perc. Tudja ezt a szakadár Kurtz ezredes is, aki a
dzsungel mélyén nagyon is tudatosan készül erre a percre.
Mint mindenkinek, akire nagy teher nehezedik, nekik is megvan a maguk bizarr mániája. Kilgore például óriási szörfrajongó, a hadosztály jelvényével díszített deszkáját a parancsnoki helikopter aljához szíjazva viszi magával.
Kilgore nem veszti el a fejét, nem válik dühöngő őrültté, amikor egy vietnami kislány gránátot dob a sebesültszállító helikopterbe. Szimplán rárepül, legéppuskázza, és dolgozik tovább. Az ütközet vége felé magától értetődően vesz saját parancsnoki gépére egy sebesült kisgyerekét hozó asszonyt. Ez a dolga. Az ellenállókra lőni kell, a sebesülteket ellátni. Szép példa arra, hogy a legzavarosabb helyzet is többé-kevésbé kezelhető, ha az embernek vannak elvei.
Látom a titkukat. Nagyon fontos dolog, ami Kilgoret és Kurtzot megkülönbözteti a tipikus Vietnamban szolgáló parancsnokoktól: Ők nem túlélésben és nem bevetésekben, hanem győzelemben gondolkoztak.
Szellemvasút
Az
Egyeseket elhagyva kezdődik a hosszú hajóút felfelé a folyón.
Amolyan kedélyes szellemvasutazás ez, bizarrnál bizarrabb helyszínekkel.
Az előretolt folyómenti helyőrség kivilágított színpadára izgató Playboy nyuszikat szállítanak a helikopterek. A kép előrevetíti a showbiz és a média összefonódását a háborús gépezettel, ami a minap az Iraq Freedom keretében odáig fajult, hogy az "embedded" tudósítók uniformisban, az első és második vonalakból közvetítették a csatákat.
A törzsi díszeket viselő néger mesterlövész tigriscsíkosra pingált gránátvetőjével az éjszaka kellős közepén, csupán a fülére hagyatkozva lövi ki a dzsungelből szitkozódó ellenséges katonát.
A
folyón felfelé hajózó géppuskás hol vizisízik előrenyomulás közben,
hol az arcát napoztatja.
A csöpp vietnami kisgyerekek amerikai pilótasisakkal a fejükön csücsülve játszanak a folyóparton, a lelőtt madárka füstölgő roncsait, a fákon fennakadt fehér ejtőernyők dekorációját és a kifordult tetemeket később mutatja a kamera.
A
zuhogó eső által sártengerré változtatott parancsnok nélküli táborban
az imént még elérhetetlennek tűnő címlaplányok két hordó üzemanyagért
kefélnek. Mentségükre legyen mondva, szemmel láthatóan rendesen be
vannak lőve, amit a zuhogó esőre, a mocsokra és az istenverte
dzsungelre való tekintettel tökéletesen meg tudok érteni. A Playmate
of the Year olyan ennivalóan csipogja a butaságait a képességeiről,
személyiségről és arról, hogy megértésre és szeretetre vágyik,
hogy mindnyájan kedvet kapunk megdugni. (A filmbeli szerepet Cyndi
Wood játszotta, aki a valóságban is 1973-ban Miss Február, majd
1974-ben az év Playmate-je volt. Ő van a jobboldali képen is...)
Az eső és a sár, úgy tűnik mindenhol megtépázza a hadsereg nimbuszát. Jól emlékszem, amikor a tábornokunk a következő mondatokkal kezdte beszédét a tábor felsorakozott legénységének: "Katonák! Én is borostás vagyok és nekem is sáros a bakancsom. De nem azért, mert hasonlítani akarok magukra..."
Egy francia nő
- Kiváncsi vagy az Amerikaira?
- Nem, csak megéheztem...
Ó igen, tipikus. A falánkság is, a nyilvánvaló hazugság is és a vágy az ismeretlen katona iránt is. Van még egy kiváló bemondása:
- A háború itt lesz még holnap is...
Részemről nem érzem odaillőnek a
francia blokkot. Fene se kíváncsi a világháborús megaláztatások és
Dien Bien Phu miatt letargiába esett francia tisztek kitartására.
Streetgang? This is Almighty. Do you copy?
Sirály kis küldetés ez. Tűzijáték, szörfölés,
csónakázás, célbalövés, vacsorázás, playboynyuszik, francia nő,
minden ami belefér. De minden jónak vége szakad egyszer, a hajó megérkezik
Kurtz birodalmába...
"Azt hittem, ha meglátom, tudni fogom mit kell tennem... De nem tudom." - vallja be Willard kapitány...
Na, így kell kinéznie egy igazi filmnek!!!
És Te mit mondasz? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!
Érdekel Éjfél Kapitány többi filmajánlója? Kattints!