Éjfél Kapitány
featuring
Eduardo Rózsa Flores
Chico
Éjjel
heveredtem le a TV elé és megállt a távkapcsoló a kezemben, ahogy
Chico arcát láttam bevillanni. Eduardo Rózsa Flores bolíviai születésű,
anyai oldalról spanyol katalán, apai oldalról magyar kalandor, született
forradalmár. Fekete Ibolya filmje 2002-ben készült róla, pontosabban
az ő ihletésére. A filmben nem csak dél-amerikai konfliktusokról esik
szó, mert főhősünk egészen a Jugoszláv háborúig is eljut, ahol is angol-horvát-magyar brigádja élén lövi a szerb kormányerőket - mérsékelt
sikerrel. A soknyelvű párbeszédek nagyon egzotikussá teszik a történetet,
nem is beszélve arról, hogy milyen furcsa érzés "igazi"
katonákat látni, talpig terepszínben, borostásan, fegyverrel a kézben,
magyarul beszélni...
"A háború az egyetlen élethelyzet, ahol az ember
tartósan a maximumot nyújtja" - mondja a főszereplő. Tapasztalat
hiányában nem tudom megerősíteni, de úgy érzem igaza lehet.
Gerillának lenni nem az a móka kacagás, mint amit a
mostani Che Guevara kultusz, vagy Ganxta Zolee videóklipjei sejtetnek.
Gerillának lenni minden szempontból borzalmasan kényelmetlen. A probléma
gyökere, hogy nincsen állandó szállás, és nincsen állandó utánpótlás,
adott esetben még az élelemszerzés is probléma. A gerillák csak a lakosság segítségével tudnak operálni, és ez nem kevés kockázatot
jelent. Míg a nyilvánvaló etnikai jellegű konfliktusokban egyértelmű,
hogy ki a barát és ki árul el a kormányerőknek, addig a polgárháborús
viszonyok között ez korántsem triviális. Képzeld el a helyzetet, hogy
elfogyott az ennivaló, a kötszer, sebesültjeid vannak és előtted egy
ismeretlen falu. Ha csak simán bevonulsz, 50% hogy azonnal feladnak, 50%
hogy nem. A helyzetet tovább rontja, hogy a kormányerők - érthető
okokból - durván megtorolják a gerillák támogatását, így nem biztos, hogy
mindenki mer segíteni, aki rokonszenvezik veled. A gerilla továbbá a hátán
cipel mindent. Ezt nyilván nehéz elképzelni azoknak az általam ismert
nőknek, akik egy hétvégi kiruccanásnak is minimum egy nagy bőrönddel
és két kistáskával indulnak neki, pedig nekik nem is kell sem élelmiszert,
sem lőszert pakolniuk, ami tudvalevően kurva nehéz. A cipelés ráadásul
állandósul, mert az üldözők idővel mindig megtudják hol jársz, hol
jártál - így mozdulnod kell. Az elemi komfort hiánya
ezek után már semmiségnek tűnik, de nem az. A filmben Chico ritkán vette elő a fegyverét,
de amikor a zuhanyozó használatáról volt egy kis vita, akkor habozás
nélkül lőtt. És ha már a tüzelésnél tartunk, a lőszer is könnyen
szűk keresztmetszetté válhat, a gerillák általában nem ládában,
hanem darabban számolják a töltényt - így alaposan meg kell
gondoljanak minden harcérintkezést az ellenséggel, gondosan és hatékonyan
kell megszervezniük a rajtaütéseket.
Bár a Chicho messze nem 100% dokumentumfilm, de annyira valós történeteken alapszik, hogy nyugodtan nézhető akként. Eszébe juttatja az embernek, hogy amíg lakásban lakhat, jégszekrénye, autója van és senki nem tör az életére, addig micsoda önző elkényelmesedett túlzás bármiféle problémáról beszélni...
És Te mit mondasz? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!
Érdekel Éjfél Kapitány többi filmajánlója? Kattints!