A nyelvről

Régóta morfondírozom édes anyanyelvünkről. Én támogatnék egy második nyelvújítást.

Ugye rémlik, hogy első nyelvemlékeink, a halotti beszéd és a többiek, mennyire másként íródtak, mint amit ma tekintünk helyesnek. Ennek ellenére, én ma is rémesen ódivatúnak, feleslegesen bonyolultnak érzem édes anyanyelvünket, több szinten is. (Milyen érdekes archaikus beidegződés például, hogy az "udvarol" szó kizárólag a férfiak számára fenntartott. Nő sosem udvarol. A női közeledésre szinte kizárólag a "kikezd" szót használjuk.)

Aki figyelmes, az követheti, hogy az Akadémia hogyan változtatja meg egyre-másra bizonyos szavak hivatalos írásmódját. Az akadémiai nyelvészek hivatalos magyarázata mindig ugyanaz: a változó idők újfajta szokásokat hoznak, és a megváltozott többségi nyelvhasználat teszi indokolttá a változtatásokat. Ha az akadémia nem tesz mást, mint végső soron folyamatosan szentesíti a többség véleményét, akkor mi szükség van egyáltalán effajta központi beavatkozásra a nyelv tekintetében?

Részemről vagy hagynám a nyelvet úgy fejlődni, ahogy azt magától is teszi, vagy ha beavatkoznék, akkor azt határozott racionalizálási szándékkal tenném. Felszámolnám a tévesztések tipikus forrásait, megszüntetném például az el ipszilont. Egyszer és mindenkorra elfelejteném a rémálom-számba menő kivételeket. Ha a harmadik harmadik, a második második, a kezdet logikusan elsődik lenne. Ha a télapó tárgyesete a télapót, akkor a hó tárgyesete hót lenne, és így tovább. Törölném az összes betűt, ami nem szerepel a latin-1 karakterkészletben, repülne így a hosszú ő, ű. Egyszerűbb szabályokat egyszerűbb megtanulni (nekünk is és más anyanyelvűeknek is), egyszerűbb betartani, és sokkal egyszerűbb alkalmazni őket digitális rendszerekben (ahol ezeknek a kivételeknek az implementálása ijesztően sok többlet-ráfordításba kerül). Miért nehezítjük meg a saját dolgunkat?