A nőideálról

Nem, nem, nem, hagyjuk már el ezt a csöcsös, faros menyecske képet, mint ideált. A vékony a szép!

Volt idő, amikor a kövér nőknek volt kultusza, de ez már a múlt, még akkor is, ha Liptai Klaudia időnként kimagasló eredményeket produkál a toplistákon.

A nőideál mindig is az adott kor viszonyaihoz való alkalmazkodásról szólt. Egyvalami persze nem változott: az ideális nőnek a gyerekszülésre és az anyaságra való képességét kell hatékonyan demonstrálnia. Reménytelenül béna önigazolás csupán, hogy a vékony derék az újkori divatdiktátorok összeesküvése révén lett uralkodó. Egyszerűen megváltozott a kor, a környezet. Régen volt, hogy a kövérség azt jelentette, a zsírpárnák viselőinek bőven van mit enniük – tehát módosak, sikeresek, és legfőképpen nem veszítjük el őket az első hidegebb télen vagy az első aszályos évben. Régen volt az is, hogy a kövér nőről azt hittük, szép nagyfejű gyermekeket tud majd nekünk szülni (ma már világos, hogy ez egyrészt a csontozat függvénye, másrészt a császármetszés révén bárki képes nagyfejű – azaz okos – gyerekeket szülni).

A mai vékony nő azt mondja: nézd csak, sem a kor, sem a másnak szült gyerekeim se fogtak ki rajtam, láthatod nem vagyok elhízva. Neked tartogatom magam, és ezt olyan komolyan gondolom, hogy még a nekem oly kedves sültkrumpliról és somlói galuskáról is lemondok – csak miattad.

A mai elhízott nő szembeköp, ahogy így szól: -Nem fontos mit gondolsz rólam, nem vagy fontos tenmagad sem. Van akinek így is kellek, nem izgat ha nem te vagy az.