Optimizmusról és pesszimizmusról

Szerencséről és hitről szóló elméletem egyben a magyarság-tudatomról is szól.

Optimista vagyok, mert úgy gondolom, a befektetett munkám soha nem vész kárba, hanem bizonyosan megtérül. Pesszimista vagyok, mert sose váratlan szerencsére, hanem mindig váratlan akadályra számítok. Fentiek szerint tehát nem álmodozom, nem bízom a váratlan sikerben, de keményen dolgozom, mert hiszek magamban és a munkámban.

Azt gondolom, tervezni csak álmok nélkül, realistán szabad, megvalósítani pedig nyafogás nélkül, összeszorított foggal és kemény munkával. Szoktam látni az ellenkező metódust is: az eltúlzottan optimista tervezést, aztán a megvalósítás legelső akadályánál a kishitű összeomlást.

Így vagyok kicsit ezzel a mi Magyarországunkkal is. Nem hiszem, hogy a klasszikus magyar mentalitással sokra jutunk a mostani nagyvilágban. Nem hiszem, hogy több okunk lenne büszkeségre és optimizmusra, mint bármely más nációnak a környékünkön. Mégis, nagyon határozottan azon vagyok, hogy a magam módján és a magam erejéből egy kicsit hozzátegyek a közös ügyeinkhez. Teszem a feladatom, sőt annál talán többet is. Valamint úgy hiszem, ha mindenki más is ezt tenné, és nem a saját meg mások optimizmusával vagy a pesszimizmusával lenne elfoglalva, akkor ez lenne itt a Kánaán.