Éjfél Kapitány mozizik

Éjfél Kapitány mozizik

A következő filmeket nemcsak láttam, nemcsak összefoglaltam, de lelkesen ajánlom is őket!

 

Chico

Chico

Chico Eduardo Rózsa Flores bolíviai születésű, apai oldalról spanyol, anyai oldalról magyar kalandor.

Chico – Fekete Ibolya filmje

Éjjel heveredtem le a TV elé és megállt a távkapcsoló a kezemben, ahogy Chico arcát láttam bevillanni. Eduardo Rózsa Flores bolíviai születésű, anyai oldalról spanyol katalán, apai oldalról magyar kalandor, született forradalmár. Fekete Ibolya filmje 2002-ben készült róla, pontosabban az ő ihletésére. A filmben nem csak dél-amerikai konfliktusokról esik szó, mert főhősünk egészen a Jugoszláv háborúig is eljut, ahol is angol-horvát-magyar brigádja élén lövi a szerb kormányerőket – mérsékelt sikerrel. A soknyelvű párbeszédek nagyon egzotikussá teszik a történetet, nem is beszélve arról, hogy milyen furcsa érzés "igazi" katonákat látni, talpig terepszínben, borostásan, fegyverrel a kézben, magyarul beszélni...

"A háború az egyetlen élethelyzet, ahol az ember tartósan a maximumot nyújtja" – mondja a főszereplő. Tapasztalat hiányában nem tudom megerősíteni, de úgy érzem igaza lehet.



Gerillának lenni nem az a móka kacagás, mint amit a mostani Che Guevara kultusz, vagy Ganxta Zolee videóklipjei sejtetnek. Gerillának lenni minden szempontból borzalmasan kényelmetlen. A probléma gyökere, hogy nincsen állandó szállás, és nincsen állandó utánpótlás, adott esetben még az élelemszerzés is probléma. A gerillák csak a lakosság segítségével tudnak operálni, és ez nem kevés kockázatot jelent. Míg a nyilvánvaló etnikai jellegű konfliktusokban egyértelmű, hogy ki a barát és ki árul el a kormányerőknek, addig a polgárháborús viszonyok között ez korántsem triviális. Képzeld el a helyzetet, hogy elfogyott az ennivaló, a kötszer, sebesültjeid vannak és előtted egy ismeretlen falu. Ha csak simán bevonulsz, 50% hogy azonnal feladnak, 50% hogy nem. A helyzetet tovább rontja, hogy a kormányerők – érthető okokból – durván megtorolják a gerillák támogatását, így nem biztos, hogy mindenki mer segíteni, aki rokonszenvezik veled. A gerilla továbbá a hátán cipel mindent. Ezt nyilván nehéz elképzelni azoknak az általam ismert nőknek, akik egy hétvégi kiruccanásnak is minimum egy nagy bőrönddel és két kistáskával indulnak neki, pedig nekik nem is kell sem élelmiszert, sem lőszert pakolniuk, ami tudvalevően kurva nehéz. A cipelés ráadásul állandósul, mert az üldözők idővel mindig megtudják hol jársz, hol jártál – így mozdulnod kell. Az elemi komfort hiánya ezek után már semmiségnek tűnik, de nem az. A filmben Chico ritkán vette elő a fegyverét, de amikor a zuhanyozó használatáról volt egy kis vita, akkor habozás nélkül lőtt. És ha már a tüzelésnél tartunk, a lőszer is könnyen szűk keresztmetszetté válhat, a gerillák általában nem ládában, hanem darabban számolják a töltényt – így alaposan meg kell gondoljanak minden harcérintkezést az ellenséggel, gondosan és hatékonyan kell megszervezniük a rajtaütéseket.

Bár a Chicho messze nem 100% dokumentumfilm, de annyira valós történeteken alapszik, hogy nyugodtan nézhető akként. Eszébe juttatja az embernek, hogy amíg lakásban lakhat, jégszekrénye, autója van és senki nem tör az életére, addig micsoda önző elkényelmesedett túlzás bármiféle problémáról beszélni...