Sin City
Sin City
Sin City. Mindenki tudta, hogy ezt nem fogom kihagyni. Képregény adaptáció a köbön.
Meg kell mondjam őszintén, a Sin City mint képregény kimaradt az életemből. Túlságosan szögletes, túlságosan fekete-fehér még az én ízlésemnek is. Míg kölyökkoromban Batman, a Fantasztikus négyes és Pókember kötött le, addig mostanában Kázmér és Huba, Preacher és néha Sandman az, ami igazán tetszik. Ettől függetlenül persze a név ismerős, és hát csak kíváncsi az ember egy olyan adaptációra, amit lelkesen ajánlanak a figyelmében.
A Film
Olyan világ ez, ahol minden hapsinak baltával faragták ki az állát, mindenki fegyvert visel és minden nő dögös. Szívesen mondanám, hogy bevállalós is, de Jessica Alba miatt ezt nem tehetem. Ő az, akinek volt arca rádumálni a rendezőket, hogy felöltözve játssza el a sztriptíztáncosnő Nancy szerepét. Hihetetlen, hogy ez megtörténhet egy XXI. századi Hollywoodi produkcióban – feje tetejére állt ez a világ. Ezt erősíti az a fura tény is, hogy a film nőalakjai szinte mind hivatásos szexmunkások, a legnagyobbat mégis egy "civil" karakter, Marv leszbikus felügyelőtisztje villantja. Köszi Carla Gugino!
Ami belefér
Sin Cityben magától értetődően puskaporos a levegő és vérben úszik minden. Meghökkentő módon a nézőtér nem sziszeg, nem parázik, hanem – magamat is beleértve – a térdét verdesve kacag a történéseken. Talán a fekete-fehér kivitel, talán a zseniálisan tömör és már-már paródiába hajló dialógusok teszik. A történetet egyértelműen groteszk meseként nézem végig és egy pillanatra sem vonok párhuzamot a valósággal. (Ami persze nehéz is lenne egy olyan város láttán, ahol egy szál hálós harisnyába és Uziba öltözött kurvák vigyázzák a rendet.) Ami történik, az éppolyan mese mint Jancsi és Juliska vagy Hamupipőke története a megsütött és felfalt gyerekekről vagy a megcsonkított női lábakról. Abban a sajátos kontextusban, ahol és ahogyan elő van vezetve: szórakoztató.
Hősöm – Hősnőm
A fiúk nagyon ott vannak a szeren. Mickey Rourke, Bruce Willis, a pszicho Benicio del Toro, de még a túl szépfiú Clive Owen is tökéletesen hozzák a végletekig sztereotip főhősöket. Arcizom se rezdül, a hajtincsek vizesek, a Zippo mindig elsőre meggyullad. Egy két emeletnyi zuhanás, vagy fél tucat lőtt seb még nem ok a halálra, embereink jól állják a sarat. Karakteresek – rokonszenvesek – szuperhősök. (Egyedül a film eleji bérgyilkos lóg ki ebből a sorból, egyszerre lesmárolni és hasbalőni egy jó nőt azért mégsem annyira rokonszenves...)
Bár hivatalból a Goldie-féle blonde bimbókért és a Nancy-féle táncosnőkért illene lelkesednem, engem mégis a megvert Shellie (Brittany Murphy) és a csoki Gail (Rosario Dawson) hozott izgalomba. Míg Goldie és Nancy papírforma módon "csak" szépek és teszik a dolgukat, addig Shellie látványosan aláveti magát, Gail pedig látványosan dominál. Hiába no, egy hősnőnek is legyen karaktere!
