Éjfél Kapitány
és a graffiti
Előszó
A következő levelet kaptam:
Szia Kapitány!
Ugye mar sokszor csodálkoztál rá a filatorigát környéki graffitikre, milyen
profi és néha eredeti rajzok vannak ott. Szerintem ez a fajta grafika ügyes
színfoltot ad egy lerobbant környéknek. Ezzel szemben viszont már nagyon a begyemben vannak a
Budapest utcáit elborító falfirkák. Azok amik csak az adott csapat nevét
és elcseszett "logo"-ját mutatják. Hánynom kell a fos színektől
és a szemrebbenés nélküli arcátlanságtól, ami az efféle rajzmestereket jellemezheti. Biztos nagyon
illegálisnak gondolják magukat, mikor összerondítanak egy kb. 100 éves
épületet a várnegyedben, vagy egy hipermodern üvegcsodát a belvárosban,
és talán meg azt is képzelik, hogy egyszer egy Morpheus féle alak odalép
hozzájuk, és megjutalmazza őket, hogy ellenálltak a demagóg és
kispolgári ráhatásnak és agyelszívásnak.
Erikage.
Lássuk csak...
A
graffiti szóról a jóérzésű embereknek azok a színes és látványos
falfestmények jutnak az eszébe, amelyek a modern nagyvárosok meghökkentő
pontjain tűnnek fel. Amíg ezt a definiciót fogadjuk el, addig a
graffitisek amolyan lázadó művészek, akik a maguk öntörvényű módján
végül is gazdagabbá teszik a városképet.
Ami viszont manapság elborítja Budapest utcáit, azt akárhogyan is próbálom pozitívan szemlélni - nem megy. Azok ugyanis nem értékelhető alkotások, hanem egyszerű aláírások, azaz tagek. Míg a rajzok elkészítéséhez rajzkészség, felkészülés, csapatmunka, bátorság és ügyesség kell, addig egy tag felfirkálásához ezek közül egyik sem szükséges. Amíg a rajzolás valóban egyfajta művészet, a tagelés pusztán igénytelen exhibicionizmus. Olyan, amikor a kutyák odapisálnak, így jelölve meg a területüket.
Az utcákat tagekkel telebombázók azért firkálják a
falra a nevüket, hogy arra járva megbizonyosodjanak róla, mennyivel különbek
az átlagembernél. Azoknál, akik annyira lúzer kispolgárok, hogy még
a nevük felfirkálására is nyilvánvalóan képtelenek, ellenben a kiválasztottak
szűk csoportjával, akik annyira de annyira bátrak és tehetségesek,
hogy ezt képesek megtenni... Ilyenkor mindíg Lala jut eszembe az angyalföldi
lakótelepi bandánk punkja, aki érett tizennégyévesként a punk életforma
lényegét az utcai szemetesek nekifutásból történő felrúgásával
és egyidejű hangos Anarchiaaaaaaa csatakiáltással próbálta
kifejezni.
Az az egyetlen kérdés maradt ezek után, hogy a vad tagelés csupán vadhajtása-e a graffitinek mint művészetnek, vagy a művészi graffiti csupán a jéghegy csúcsa. A kérdésre a Magyar Narancs cikkében ad csattanós választ a PNC (Pride Not Crime) névtelenül nyilatkozó tagja:
"MN: Kevesebb lenne az "akció", ha több legális felületet kapnátok?
P: Nem feltétlenül. A legális fal (hall of fame - B. ZS,) arra jó, hogy megmutassuk a külföldi firkászoknak, az itthoni writerek milyen szinten állnak. A kívülállók, akiknek tetszenek a falfestményeink, a mozgalmat a művészet irányába terelnék, mert szeretnék bebizonyítani, hogy nem vagyunk rossz fiúk, hanem szuper művészek. Nekünk elég, ha ezt mi tudjuk, a laikusok véleménye nem számít. Ha mindenki értené, miről van szó, az egész kommercializálódna, és pont erre nincs szükség."
Ekkor vált számomra teljesen világossá, hogy a graffitis létnek teljesen nyilvánvaló lényege nem valamilyen művészi érték létrehozása (ahogyan azt minden jóakaró kívülálló gondolná), hanem az önreklámozás, a bandán belüli elismertség kivívása. A graffitis alapvetően nem művész, hanem megszállott, mondhatni nyugodtan, hogy szenvedélybeteg. (Idevágó idézet a szegedi indexből: "Sior, aki napközben harmadéves történészt alakít a JATE-n, szinte állandóan firkál minden elérhető helyre. Az ismerősei már tudják miről van szó, ha megjegyzi "nézzed már lécci, hogy jön e valaki". Pár mozdulattal felken egy taget a falra a vécében, vagy a villamoson, mosolyogva felnéz és továbbáll.") Néhányan közülük (kevesen) művészekké válnak ugyan, de nem ez a műfaj lényege. A lényeg az, hogy valakik, akik képtelenek valami igazán méltót alkotni és azáltal kivívni a teljes közösség elismerését, megelégszenek azzal, hogy a maguk kisstílű módján belerondítanak a közösbe, amivel legalább a kis létszámú hasonszőrűek körében sikerül elismerést kivívniuk. A probléma csak annyi ezzel, hogy mindezért a pótcselekvésért a mi városainkat, műemlékeinket, vágják haza, amit nem bocsátok meg nekik. Ezúton üzenem nekik: a kukitokkal játsszatok inkább lúzerek.
Érdekel Éjfél Kapitány többi kommentárja is? Kattints!