Előszó A következő levelet kaptam: Szia Kapitány! Erikage. Lássuk csak... A graffiti szóról a jóérzésű embereknek azok a színes és látványos falfestmények jutnak az eszébe, amelyek a modern nagyvárosok meghökkentő pontjain tűnnek fel. Amíg ezt a definiciót fogadjuk el, addig a graffitisek amolyan lázadó művészek, akik a maguk öntörvényű módján végül is gazdagabbá teszik a városképet. Ami viszont manapság elborítja Budapest utcáit, azt akárhogyan is próbálom pozitívan szemlélni - nem megy. Azok ugyanis nem értékelhető alkotások, hanem egyszerű aláírások, azaz tagek. Míg a rajzok elkészítéséhez rajzkészség, felkészülés, csapatmunka, bátorság és ügyesség kell, addig egy tag felfirkálásához ezek közül egyik sem szükséges. Amíg a rajzolás valóban egyfajta művészet, a tagelés pusztán igénytelen exhibicionizmus. Olyan, amikor a kutyák odapisálnak, így jelölve meg a területüket. Az utcákat tagekkel telebombázók azért firkálják a falra a nevüket, hogy arra járva megbizonyosodjanak róla, mennyivel különbek az átlagembernél. Azoknál, akik annyira lúzer kispolgárok, hogy még a nevük felfirkálására is nyilvánvalóan képtelenek, ellenben a kiválasztottak szűk csoportjával, akik annyira de annyira bátrak és tehetségesek, hogy ezt képesek megtenni... Ilyenkor mindíg Lala jut eszembe az angyalföldi lakótelepi bandánk punkja, aki érett tizennégyévesként a punk életforma lényegét az utcai szemetesek nekifutásból történő felrúgásával és egyidejű hangos Anarchiaaaaaaa csatakiáltással próbálta kifejezni. Az az egyetlen kérdés maradt ezek után, hogy a vad tagelés csupán vadhajtása-e a graffitinek mint művészetnek, vagy a művészi graffiti csupán a jéghegy csúcsa. A kérdésre a Magyar Narancs cikkében ad csattanós választ a PNC (Pride Not Crime) névtelenül nyilatkozó tagja: "MN: Kevesebb lenne az "akció", ha több legális felületet kapnátok?
Ekkor vált számomra teljesen világossá, hogy a graffitis létnek teljesen nyilvánvaló lényege nem valamilyen művészi érték létrehozása (ahogyan azt minden jóakaró kívülálló gondolná), hanem az önreklámozás, a bandán belüli elismertség kivívása. A graffitis alapvetően nem művész, hanem megszállott, mondhatni nyugodtan, hogy szenvedélybeteg. (Idevágó idézet a szegedi indexből: "Sior, aki napközben harmadéves történészt alakít a JATE-n, szinte állandóan firkál minden elérhető helyre. Az ismerősei már tudják miről van szó, ha megjegyzi "nézzed már lécci, hogy jön e valaki". Pár mozdulattal felken egy taget a falra a vécében, vagy a villamoson, mosolyogva felnéz és továbbáll.") Néhányan közülük (kevesen) művészekké válnak ugyan, de nem ez a műfaj lényege. A lényeg az, hogy valakik, akik képtelenek valami igazán méltót alkotni és azáltal kivívni a teljes közösség elismerését, megelégszenek azzal, hogy a maguk kisstílű módján belerondítanak a közösbe, amivel legalább a kis létszámú hasonszőrűek körében sikerül elismerést kivívniuk. A probléma csak annyi ezzel, hogy mindezért a pótcselekvésért a mi városainkat, műemlékeinket, vágják haza, amit nem bocsátok meg nekik. Ezúton üzenem nekik: a kukitokkal játsszatok inkább lúzerek. |
|