Éjfél
Kapitány
Esterházy Péter
Harmonia Celestis
A felmérés szerint az átlag magyar egyetlen kortárs
írót tud csupán megnevezni: Esterházy Pétert. (Mára talán már
Kertész Imrét is, esetleg tévesen Márait.)
Régi adósságomat törlesztettem hát, amikor egy nyugodt
nyaralást kihasználva kiolvastam a Harmonia Celestist.
Részemről a könyv első fele lebilincselt. Történelem, ahogy mindig is hallani akartam, de ahogy siralmas történelem-tanárnőim sosem is tudták előadni. Komoly és komikus egyszerre. Imádom ezt a kombinációt. Talán ezért is ért váratlanul, ahogy anyám leszarozta mindezt, és a könyv második feléről kezdett áradozni. Elcsodálkoztam. Ki a fenét érdekel a nyomorúságos ötvenes hatvanas évek valósága, amikor van itt egy kiváló tollforgató, aki ennél sokkal szebbet tud fantáziálni? Anyámat például. És apámat is nyilván érdekelné, ha még velünk volna. De nem akarnék most párhuzamot vonni...
Persze, olvasás közben már tudtam, hogy mi a poén, és miről szól majd a Javított Kiadás. Mindez furcsa módon nem igazán befolyásolt. Ki-ki felnéz az apjára, ki-ki javíthatatlan nosztalgiával tekint a gyerekkorára, még ha az éppen elviselhetetlen évekre is esett. Esterházy éppen a gyermeki harmóniát adta vissza párszáz oldal erejéig - amit jól esett újra átélni.
Javított Kiadás
Nem tartom igazán fontosnak, hogy szar időkben ki
milyen stratégiát és taktikát választ. Jó időkben, több a kínálkozó
lehetőség, a jó stratéga ki tud tűnni a többiek közül: akkor nem
mindegy. Lehetőségek hiányában viszont részletkérdés ki hogyan vergődik.
Gyorsítás, lassítás, upsizing, downsizing, édesmindegy. Ki kell várni,
ki kell böjtölni a jobb időkig. Durva hibát persze soha nem lehet véteni
következmény nélkül (vö: bajban ismerszik meg az igazi barát). A besúgás
pedig durva hiba.
Nem szép dolog besúgónak lenni. Az élet viszont szép. Hátúszásban hasítom a vizet. A kupola üvegtáblái a napnak ebben a szakában halványan visszatükrözik a képem, felülről látom magam úszás közben, több példányban is. Imádom a hátúszást, ilyenkor halacskaként kicsit jobbra, kicsit balra mozdul a test. Déja vu - Pink jut eszembe a Falból, amint pont ilyen felülnézetben válik véressé körülötte a feszített víztükör.
Az első pár tucat oldal - zavaros, összevissza, szaggatott. Még a mondatok se egyértelműek hol kezdődnek és hol végződnek, nem hogy a gondolatok. Amikor olvastam: zavart. Így visszagondolva viszont - tökéletesen érzékeltetik a helyzetet, amikor valakinek a nyakába szakad egy ilyen hülye szituáció. Később konszolidálódik csak valamennyire a szöveg. Szép sorban, naplószerűen halad a regény. Ahogy közeledünk születésem időpontjához, úgy olvasom egyre inkább érdeklődve a korrajzot. Az én életemből - hálistennek - kimaradtak a kivégzések és a letartóztatások. Talán ezért is sem tudok olyan beteges gyűlölettel beszélni a "komenistákról". Azt persze magam is megtapasztaltam, milyen érzés, amikor egyetlen ideológia uralkodik, ami semmilyen szinten nem tűri és nem tolerálja a másféle gondolatokat. Még volt alkalmam a saját bőrömön megtapasztalni, milyen érzés, amikor nem szabad a szó és a gondolat és ezt nem felejtem el és nem bocsátom meg. Azóta viseltetem érthető ellenszenvvel minden hatalom iránt, aki nem elégszik meg az állam irányításával, de az ideológia, a szavak és a gondolatok szintjén is előírja a vele való azonosulást.
A könyv
Végre egy igazi könyv, nem paperback. Könyvjelzővel!
Szerinted? Szólj hozzá!
Érdekelnek más könyvek is? Kattints!