Raoul Renier: Hull cseppre csepp, száll éjre éj...

Temérdek arca volt, mégsem váltogathatta kedvére őket. Nem mintha nem állott volna hatalmában, sok egyéb elegyes dologgal együtt; de régen – nagyon régen – megtanulta már, hogy nem élhet szabadon ezzel a hatalommal. Az emberi természet úgy van megalkotva, hogy megvesse, ami különbözik tőle, és gyűlölje, ami különb nála. Az évezredek során egymás nyomába hágó hithirdetők és messiások körömfeketényit se tudtak változtatni ezen. Ő nem tartozott közéjük – sosem képzelte magáról, hogy birtokában lenne az egyetemes igazságnak –, így hát már jó ideje nem próbálkozott ilyesmivel. Inkább belenyugodott a helyzetbe, és alkalmazkodott.

Csak ilyenkor lehetett egészen önmaga, magányos órákon, amikor átölelte őt hű társa és barátja, a sötétség; amikor a sápadt hold pislán világoló fénye az éji égbolton száguldó fellegekbe fúlt; amikor a szilaj tajtékot hányó tenger rettenetes robajjal ostromolta a hullámtörőket, odalent a kikötőkben, minden más szemnek láthatatlanul. Szörnyű égiháború ígérkezett, tetézve a földön dúló bajokat, ha ma éjjel még nem is, hát virradatra bizonyosan. A haragvó elemek hajlékukon marasztották a császárváros lakóit, akik különben sem szívesen bízták testük-lelkük üdvét az éjszakára, e baljós és kiismerhetetlen úrasszonyra. A napvilág ivadékai lévén, idegen volt a lényegüktől.

Az övétől nem. Ő értette, tisztelte és szerette az éjszakát, valahogy olyanformán, mintha egyszerre volna kedvese és szülőanyja – ami nem is járt túl messze a valóságtól, a vulgaritásokat persze félretéve. Hiszen az éjszaka hozta világra, ő táplálta, ő nyújtott neki menedéket; s ha olykor – mint most is – túl nehéznek érezte a vállát húzó terheket, az ő hűs keblén mindig megnyugvást talált.

A régi akropoliszon állt, mohos sziklák és néma templomok között, ahonnan már több mint másfélezer éve erődök vigyázták a tengerszorosokat. A legelsőt, melynek romjai dárdahossznyi mélyen húzódhattak a talpa alatt, még Büzasz emelte, a városalapító hérósz, vassal pántolt terméskövekből. A legenda szerint pogány istenek segítették munkájában, nem csekélyebbek, mint Poszeidón és Apollón, akik személyesen dolgoztak az építkezésen, cserébe az ígéretért, hogy az új várost nékik szentelik majd. Büzasz azonban rászedte őket, mert miután a falak elkészültek, alapítását a végzet és a vaksors úrnője, Tükhé pártfogásába ajánlotta. És bár a becsapottak bosszúja hamarosan utolérte, a hérósz valahol mégis helyesen dönthetett. A régi istenek azóta mind elenyésztek, eltiporta őket egy új, erősebb hatalom; ám Büzasz városa – Büzantion – még mindig állt, büszkén és ragyogón, a letűnt dicsőség utolsó bástyájaként.

Hideg, kitartó eső szitált, abból az apró szemű fajtából, amit eleintén észre sem vesz az ember, aztán ahogy telnek-múlnak a percek, előbb terhessé, majd nyomasztóvá, végül kibírhatatlanná válik, rosszabbá, mint egy felhőszakadás. A tengerbe nyúló félsziget két oldalát konok hullámok rohamozták, ütemes robajlásuk foszlányokra szaggatta a szerzetesek karénekét, mely a közeli Szent Barbara-monostorból szűrődött ki az éjszakába. Délkeleten, a viharfelhők között időnként szertecikázó villámlás lobbant, kékesfehér fénybe vonva a háztetők végeláthatatlan rengetegét, melyek menedéket keresőn csoportosultak egy-egy templom márvány kupolaíve köré. A mennydörgés csak jóval később érkezett, lavinaként gördülve végig a városon, hogy még a paloták alapjai is belereszkettek. A vihar egyelőre messze járt: kint dühöngött a tengeren, a másik szoros vidékét tépázta, a Dardanellákat meg a környező szigeteket.

Innen, a városból ezt persze csak gyanítani lehetett; ő azonban pontosan tudta, hisz nemrégiben maga is ott volt még, a tomboló ítéletidő kellős közepén. A nagy drómont, amin utazott, villámcsapás sújtotta: a főárboc rádőlt a baloldali evezősorra, és kiütötte a hajó oldalát. Rajta kívül alighanem mindenki vízbe fúlt. Akadt közöttük néhány, akinek fájlalta a halálát, de ha megmenti őket, lelepleződik; és valaha rég, amikor fajtája mércéjével még fiatalnak számított, keserű leckék árán tanulta meg, mennyit érdemes kockáztatni egy emberéletért. Volt idő, amikor komolyan mérlegelte a gondolatot, hátha a kegyetlenség igazából nem egyéb, mint a bölcsességnek egy kiváltképpen rezignált megnyilvánulása; ám később annyi meggyőző példát látott az ellenkezőjére, hogy végül elvetette a föltevést.

Így vagy úgy, a flottánál most egy darabig senki sem fogja hiányolni őt; amikor pedig csodálatosmód megmenekülve ismét fölbukkan közöttük, nem azt számolgatják majd, hány percre vagy órára veszett nyoma. Tükhé istenasszony, kinek antik szentélye itt málladozik valahol a lába alatt, ritka és különleges ajándékkal lepte meg: idővel, ami egyes-egyedül az övé, senki mással nem kell osztoznia rajta. És nem is kellett túl nagy árat fizetni érte: másfélszáz emberéletet csupán. Ennél általában rosszabb alkukat szokott kötni az istenekkel.

Fanyar mosollyal rótta le köszönetét a sorsúrnőnek, a hódolat futó gesztusával, mely mindörökre a sötétség titka maradt. Méltó viszonzás a kéretlen kegyért. Önmaga lehet, míg a Dardanellák fölül el nem vonul a vihar: szembenézhet a saját lappangó lidérceivel, s talán arra is jut ideje, hogy meglátogasson valakit… bár hogy megteszi-e, még nem tudta bizonyosan.

Éjfél Kapitány a bizánci birodalomról

A római birodalom széthullása után Görögország és a környező régiók Bizánc néven formáltak görög nyelvű, keresztény, de mégis kulturálisan heterogén birodalmat. Nevét Büzantion városáról, a birodalom központjáról kapta (amit későbbi hódító Konstantinápolyra változtattak). A birodalmat nyugat felől Róma keresztes hadjáratai fenyegették, kelet felől - sokkal intenzívebben - az iszlám hadseregek, és akkor nem szóltunk a vandálokról, bolgárokról és a népvándorlás hordáiról amelyek momentán éppen arra jártak.

A bizánci birodalom - a fentiek fényében talán nem meglepően - jól szervezett keresztény katonaállam volt, a keletrómai birodalom vívmányainak örököse. Fénykorában szinte a teljes valaha volt római birodalom területeivel rendelkezett. A bizánci hadsereg nevéhez fűződik a "görög tűz" néven ismert napalmszerű vegyifegyver, amelynek alkalmazásával gyakorlatilag a teljes arab flottát a tenger fenekére küldték.

Az Age of Kings játékosok jól ismerik a reguláris és jól képzett bizánci hadsereg alapjául szolgáló nehézlovasságot, íjászokat és a nehézgyalogságot, amelyekkel a számszerű túlerőben lévő képzetlen ellenség is rendre megsemmisíthető. Ők újra le is játszhatják a 1071-es manzikerti csatát, ahol a török győzelem tendenciózusan megfordította a hadiszerencsét és a 1204-es immáron negyedik keresztes hadjáratot, ahol Konstantinápoly elestével végleg el is bukott a Birodalom.

I. Az árny és a baszilissza