Éjfél Kapitány
featuring Raoul Renier
Levél Éjfél Kapitánynak...

 

Raoul Renier

HULL CSEPPRE CSEPP, SZÁLL ÉJRE ÉJ...

 

9

A magányos, pisla mécsvilág eltévedt pilleként repdesett a roppant bolthajtások barlanghomályában, hol egy fél arcot, hol egy fegyvert emelő kezet, hol egy fakulásnak indult mártírglóriát villantva föl a mennyezetet borító mozaikjelenetekből. Bármennyire igyekezett is azonban, nem bírt elszabadulni Iószéph Bringasz groteszk alakjától, mely kétségkívül bőséges okot szolgáltatott neki a riadozásra. A pohos eunuch kötésig mezítelenül ült a fürdőterem márvány lépcsőzetén; felöltözve sem nyújtott épületes látványt, így pőrén viszont leginkább egy elhízott múmiára emlékeztetett. Ormótlan testén rengő hájredők omlottak egymásra, s az egész ember petyhüdten egybefolyni látszott, foltos feje búbjától a köldökéig. A legkülönösebb az volt, hogy egyáltalán nem izzadt, noha a körös-körül felszálló forró gőzfelhők ezt alaposan megindokolták volna. Időnként asztmás zihálással levegőt hörbölt, hogy belereszketett minden porcikája; majd elképesztő hosszan forgatta-ízlelgette a tüdejében, akár ínyesmester a császári asztalra kerülő fogásokat; végül egy huzatra böffentette ki az egészet, kovácsfújtatóhoz hasonlatos zajokat hallatva. Ez az ütemesen ismétlődő folyamat szinte természeti jelenségként hozta újra meg újra hullámzásba a kiszikkadt hústömeget. Élettelen masszának tűnt volna mindenestül, ha nincs fürkész-fekete bogárszeme, mely lankadatlan éberséggel vizslatta a fürdő gőzfátylait, s a tolvajmécses sárga lángocskája sanda csillogást lopott belé.

– Olybá vehetem tehát, hogy a tekintetes Thaisz nagyasszony együttműködése biztosítva van? – sípolta fisztulás hangján az elaggott eunuch.

– Ő maga ragaszkodott a teljes sötétséghez, és ez az első találkánk – bólintott Kurkuasz dux, hasztalan próbálva palástolni feszengését. – A tisztem, aki a helyettesítésemet ellátja, minden szempontból megfelelő. Még a hangszínünk is egyezik.

– Örömmel hallom. – A parakoimómenosz elégedett gurgulázással hátradőlt, hájas derekát a következő lépcsőfoknak vetve. – Eszerint a mi mostani kis beszélgetésünk meg sem történhetett, amint azt bárminemű alapos utánajárás kétségen felül igazolhatja.

– Hála méltóságod bölcs előrelátásának! – bókolt az örmény dux, a pokolba kívánva magában a kiszáradt vén podagrást. Ő bezzeg izzadt, sőt, szakadt róla a víz, harminckét éve és délceg atlétatermete dacára. Göndör haja már csatakosan tapadt a koponyájára. Részben persze a forró gőz tette – ebből a két lábon járó múmiából biztos rég kipárolgott az összes életnedv! –, részben viszont az idegesség. Nem mintha nem lett volna tisztában vele, hogy a pártfogásnak ára van – ez volt az első lecke, amire az udvari élet megtanította. Pontosan számon tartotta tartozásait, s ha szükségessé vált, nem késlekedett sem a behajtásukkal, sem a lerovásukkal. És való igaz: Bringasz parakoimómenosznál senki sem segítette hathatósabban a pályafutását. Csakhogy amikor sor került a rovancsolásra, a viszonzás valahogy mindig fajsúlyosabbnak tűnt az eredeti szolgálatnál; ráadásul a vén herélt mintha beteges örömét lelte volna benne, hogy pusztán a mulatság kedvéért kínosabbnál kínosabb helyzetekbe rángassa bele.

– Le fogjuk leplezni a baszilissza árulását! – jelentette be ünnepélyesen Iószéph Bringasz.

A dux szíve őrülten kalapálni kezdett. Hirtelen úgy érezte, mintha egy jókora kondérban kuksolna, aminek most gyújtanak alá. Minden pórusából dőlt a veríték.

– Áru… árulását? – csuklotta.

– Alapos okom van föltételezni, hogy a baszilissza olyan információkhoz jut a krétai hadjárat alakulásáról, amelyeket nem oszt meg a birodalmi vezérkarral, de még urunkkal, hitvese őfelségével sem. – Az agg herélt összekulcsolta a kezét pocakja hájredőin. – Ez nemdebár kimeríti a hazaárulás fogalmát?

Kurkuasz megbabonázva meredt egy páracseppre a magányos ősz szőrszál hegyén, mely az eunuch bal mellbimbójának tövéből sarjadt. Válasz helyett csupán tátogásra futotta tőle.

– A baszilissza, mint arról sajnálattal alkalmam nyílt megbizonyosodni, titkos kapcsolatokat ápol egynémely áruló tábornokokkal a krétai hadtest vezetőségéből – folytatta a parakoimómenosz. – Kétségkívül azzal a céllal, hogy összeesküvést szőjenek a császár őfelsége ellen.

– Már megbocsásson méltóságod – kapta föl a fejét az örmény dux elhűlten –, de a Krétára menesztett hadvezérek… ők aztán igazán…

– Amíg nincs tételes bizonyságunk, túlságos elhamarkodottság volna neveket emlegetni – fojtotta belé a szót egy lankadt kézlegyintéssel a vén eunuch. – A tények mindazonáltal tények maradnak.

Kurkuasz azonban most az egyszer nem hagyta magát. Ez az egész hagymázas őrültségnek hangzott, valami sokszorosan megcsavart-megtekert cselszövénynek, amely csak egy emberöltőkön át intrikákban pácolódott elmében foganhatott meg – és amelyben őrá a csalieb szerepe jutna, aki kiugrasztja a vadkant a berekből, majd elvérzik az agyarai alatt, mielőtt a nyomában csaholó kutyafalka odaérne.

– Méltóságod engedelmével, a hírforgalmat a szigetvilág felől szigorúan ellenőrzik – tiltakozott, miközben keze fejével próbálta felitatni a homlokán patakzó verítéket. – Az odaátról érkező hajókat mind feltartóztatják, és a tengerszorosoktól egyenesen a Proszphorianoszba kísérik őket, ahol vesztegzár alá kerülnek. Még a futárbárkák legénységét is csak egy hónap múlva engedik ki. Egész egyszerűen nincs rá mód, hogy a baszilissza külön értesüléseket…

A parakoimómenosz csalódottan csóválta a fejét. Hirtelen mozdulatával, ahogy Kurkuasz felé bökött, a torkára forrasztotta a szót.

– Megfeledkezel, édes gyermekem – mondta szánakozva –, a fekete mágiáról.

Az örményt egyszeriben kilelte a hideg. Önkéntelenül keresztet vetett; aztán a biztonság kedvéért gyorsan megismételte párszor.

– A baszilissza, Isten legyen irgalmas bűnös lelkéhez, egy sötét alvilági démon révén értekezik a többi árulóval – magyarázta Bringasz kenetteljesen. – Cserébe, még kimondani is irtózatos, parázna gyönyörökkel szolgál neki. Ám ami a legförtelmesebb, mindezen pogány praktikákat a császári kisdedek szeme láttára űzi, elplántálva ártatlan lelkükben a romlás mételyét! Érted már, miért kell mielőbb cselekednünk?

– Szentséges Krisztusom! – suttogta a dux holtra váltan; s káprázó szeme előtt a fürdő gőzfátylai undokabbnál undokabb pokolfajzatokkal népesültek be.

– Első lépésként attól a négy katonától fogunk megszabadulni, akiket ma éjszakára mellém rendeltél őrizetül – szipákolta az agg eunuch, ráncos ajkát csücsörítve. – A szívem szakad belé, hogy ilyet kell mondanom, hisz bizonyára derék vitézek; ám a démon kivetette rájuk gonosz bűbáját, s ha visszatérnének bajtársaik közé a kaszárnyába, az egész alakulatot elemésztené a rút fertőzet. – Intőn a magasba emelte mutatóujját. – Feltétlenül gondoskodj róla, hogy feloldozást nyerjenek!

– Akaratod szerint, méltóságos uram! – hebegte a dux révülten. Tágra nyílt tekintetében még mindig babonás rettenet izzott; az agyában rajzó lidércképektől alig látta vén pártfogóját.

– Utána következik a neheze. A legnagyobb óvatosággal kell eljárnunk, hiszen e félelmetes ellenféllel szemben nem csupán testünk, de lelkünk üdve is kockán forog! – Bringasz kinyújtotta májfoltos kezét, és bátorítóan a katonatiszt vállára helyezte. Halovány, fanyar citromillat áradt belőle. – Itt, vitéz fiam, csakis a te leleményességedben és eszed gyors járásában bizakodhatok. Te leszel az a hős, aki fölhívja a veszedelemre a tenni hivatottak figyelmét; s bizony mondom néked, a végítélet napján nagyobb súllyal esik ez majd latba bárminő fegyveres haditettnél!

A dicsérő szavak melegséget támasztottak Kurkuasz szíve körül, hisz vajmi ritkán hallott ilyeneket pártfogója fogatlan ajkáról; ugyanakkor azonban némi nyugtalanság is ébredt benne. Rémlátomásai szertefoszlottak, s egy másik kép merült föl a helyükben, merőben evilági, ám nemkevésbé ijesztő: ő maga a pátriárka ítélőszéke előtt, amint felségárulás, házasságtörés és boszorkányság vádjával törvénybe idézi a baszilisszát.

– Aligha én volnék a legalkalmatosabb személy, ilyesmi ügyeket az egyházi főhatóság elé terjeszteni – szabadkozott izzadva.

A parakoimómenosz csodálkozva vonta föl szemöldőkét.

– Ez eszembe sem jutott, gyermekem! Csak nem képzeled, hogy minden terhet reád kívánok hárítani? – Méltatlankodva csóválta a fejét, amiért ilyen gondolat egyáltalán fölmerülhetett. – A te feladatod nem mutat túl a világi körökön.

A vízióban a pátriárka helyére a baszileusz került. Ez már sokkal valószerűbbnek látszott, hiszen Kurkuasz hivatala révén valóban folyamodhatott császári magánkihallgatásért, ellentétben például a vén Bringasszal; jóllehet mindeddig féltve őrizgette ezt az előjogát, és a világ minden kincséért sem élt volna vele. Tekintve azonban, hogy a baszileusz a rajongásig bolondult asszonyáért, a kilátások cseppet sem tűntek kedvezőbbnek. Hasogató sajgás állt az örmény dux halántékába.

– Méltóságod kétségkívül perdöntő bizonyságokra lelt…

– Többségüket magad szolgáltattad nekem – bólintott büszkén az eunuch.

A sajgás kibírhatatlanná erősödött.

– Megbocsátasz, méltóságos uram, alighanem ez az átkozott gőz teszi, de nem egészen tudom követni gondolataidat…

Az öreg parakoimómenosz visszahúzta a karját, és ámuló szemekkel nézett pártfogoltjára.

– Tudomásom szerint te okítod a hadi mesterségre a bíborban született sarjakat. Azazhogy egyelőre csupán a kaiszar őfelségét; hiszen az öccse – lássuk be! – túl zsenge korban jár még az efféle tanulmányokhoz.

– Miért is múlhatatlan háládatossággal vagyok lekötelezve méltóságod kezéhez, mindazonáltal….

– Igen kényelmes és gyümölcsöző hivatal, úgy hiszem. – A vén herélt mosolya csontszáraz volt, még a fürdőterem gomolygó gőzében is; fekete szeme párja, mint két marni készülő pók, meredt a szerteágazó pillák alól. – Különösen ahhoz képest, hogy Krétára is küldhettek volna hadakozni egy tagmata élén, amint az egy ilyen derék vitéztől elvárható.

Kurkuaszt egy szívdobbanásnyi időre megkísértette a gondolat, hogy torkon ragadja ezt a pokoli aggastyánt, és egyetlen rántással kitöri a nyakát. Nem kerülne nagy fáradságába; és senki sem vallhatna rá a fürdőtermek előtt strázsáló négy lándzsáson kívül, akik a saját emberei.

Meg a baszilissza démonáé, ha hihet a vén heréltnek. És nem mert nem hinni neki; aminthogy nem mert magára maradni sem a démonnal, a bíborban született sarjak hadioktatójaként, az alvilági fertőzet közvetlen közelében.

– Ha észben tartod, hol a helyed – mondta Bringasz halkan, atyailag –, mához egy esztendőre sztratégoszt csinálok belőled, gyermekem!

– Sztratégoszt? – kapta föl döbbenten a fejét az örmény. – De hiszen…

Az öreg eunuch föltartott kézzel intette csendre.

– Mondtam már, hogy Krétán egynémely hadvezérek árulóvá aljasodtak – sípolta. – Ami pedig ama bizonyságokat illeti: nem tűnt fel neked, hogy a kaiszar őfelsége milyen sokat beszél Éjfél Kapitányról?

Kurkuasz dux értetlenül bámult rá.

– Éjfél Kapitányról? – kérdezte vállvonogatva. – Éjfél Kapitány legenda, semmi több. Csak a porontyok hisznek benne, meg pár babonás baka a hadinegyedben.

A parakoimómenosz ráncos képére visszatért a szörnyű múmiavigyor.

– Legenda, úgy ám! – suttogta. – De a hús-vér fajtából!…

* * *

Éjfél Kapitány a felbukkant szereplőkről

Iószéph (Joseph) Bringasz  - a császárnéval és a később felbukkanó szereplők többségével egyetemben - valóságos történelmi személy volt. Hogy valójában is ilyen gusztustalan külsővel büntette-e a Jóisten, azt nem tudom, de hogy Renier így festette le nekünk, az a minimum amit a fajtája megérdemel. Az intrikusok mindig is a sírba vittek. Történetünk idejében - a gyengekezű második Romanusz császár (a baszileusz) mögött - valójában Ő az állam tényleges irányítója, természetesen a nagyon is határozott Anasztaszo mellett. Hogy az igazi császárnak még a nevével sem találkoztunk eddig, az nem meglepő. II.Romanuszról a történetírók legtöbbje is csak két mondatban szól, nagyjából így: "A császár, akit második felesége dominált. Uralkodása alatt ért el kivételes hadi sikereket tábornoka Niképhorosz Phókasz."  Akivel még találkozunk...

 

Ugrás a történet elejére!

Ugrás a folytatásra!

Kijárat...

Főoldalra...