S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky чистое небо

Nekivágtam a Stalker: Clear Sky újrajátszásnak, és végeztem vele. Meg is írtam...

Vártam nagyon az új Stalkert, és nem kis részben e miatt is cseréltem vadiúj erőműre a régi gépemet, ami a videokártya kivételével hiába volt már így is maximális, az új ATI crossfire kártyapár miatt végül is mindent ki kellett cserélni. Azt hiszem a várakozás látszódhatott is rajtam, mert az eladólány a helyett, hogy némán blokkolt volna, visszakérdezett, hogy esetleg a gyűjtői kiszerelést kérem-e, helyre kis khaki gázálarctáskával. Naná hogy azt kértem, nőknek amúgy is ritkán mondok nemet :) Most sem bántam meg a dolgot, örültem az extra stalker zenecédének, és még jobban a radioaktív jelvényes felvarrónak, ami azonnal felkerült szép barna usankámra, és méltán váltja ki azóta is a szembejövők elismerő pillantásait.

Klasszikus a játékindulás, egy szál pisztollyal neki az ellenséges terepnek, szinte hallom a fejlesztők röhögését, ahogy a hátulról rám támadó varacskos disznók, és az ötösével bandázó gépfegyveres rosszfiúk kedvükre lemészárolnak. Veteránhoz méltó önuralommal túlteszem magam a dolgon, és lassacskán kiismerve a helyzetet bölcsen inkább a járőröző barátaimhoz csatlakozom, így egyrészt életben maradok, másrészt még szolid jutalmat is kapok az egyes győzelmekért. Maga a mocsár amúgy szép pálya, a hagymakupolás kápolna romjai, a mocsári menedékhely, és az elhagyott termelőszövetkezet jól eltalált, és igazán jól megcsinált rusztikus helyszínek. Sokat mondjuk nem nézelődhetem, mert éppen nagy a kavarodás, a чистое небо frakció (szolid segítségemet igénybe véve) éppen a rivális bandát veri ki a környékről, lendületesen támadva azok összes búvóhelyét. Szorgalmasan rohanok egyik akcióból a másikba, míg végül azon kapom magam, hogy immáron tökéletesen kitakarítottuk az egész térképet, mégse kínálkozik sehogy sem továbbmenet új helyszínre. A feladat továbbra is a régi: segítsek a clear sky csapatnak visszavenni a mocsarat a banditáktól. Mindent kipróbálok, mindent átkutatok, vakító napfényben éppúgy, mint zuhogó esőben éjszaka, de sehol semmi. Vagy két-három naptári napba is beletelik, amíg feladom, és rájövök, hogy ez bizony programhiba. A full originál legdrágábbik kiszerelésben vásárolt stalker játékomnak csak annyi a hibája, HOGY NEM LEHET TOVÁBBJUTNI A MÁSODIK PÁLYÁRA. Mintha az új autóm pöffentene és leállna, amint kigurulok vele az átvevő telephelyről. Automatikus patch letöltés persze nincsen, így magam töltöm le és magam nyomom be az új verziót, ami kedvesen nem tud mit kezdeni az előző verzió elmentett állásaival, így KEZDHETEM ÚJRA A JÁTÉKOT. Imádom ezt a szoftot, de ez mégis annyira lelombozó. Később is úgy érzem, hogy a játékmenettel foglalkozó fejlesztőknek valami komoly problémája van a világgal, és a helyett, hogy rendesen becsajoznának, ezt inkább rajtam akarják megtorolni. Hiába tuningolod fel a játék elején a fegyveredet drága pénzért, később simán modernebb gyártmányokat találsz. Hiába gyűjtesz pénzt hogy majd később fejlessz, egy kikerülhetetlen ellenőrzőponton a banditák elveszik a pénzed. A játék azon pontjától, ahonnan értékesebb holmikat is összeszedhetsz, nem fogsz találni árust, akinél eladhatnád őket. És biztos ami biztos, a játék egyharmadánál minden cuccodat elveszik tőled jó fej fekete kabátos fegyveresek, máshol pedig szinte minden cuccodat önként kell eldobálnod, különben nem bírsz majd elsprintelni a katonai bázis gépfegyverfészke előtt. Annyi biztos, hogy a pénztárcámban mindig nevetségesen kevés pénz volt ahhoz, hogy akár csak egyetlen páncélt is megvegyek a játék során, ahogy artifaktból sem tudtam, csak egyet megszerezni, amit persze azonnal le kellett adnom egy küldetés miatt. A kötszerem és pénzem a játék felénél elfogyott, így onnantól csak a zsákmányból tengődtem végig. Sirály.

Maga az előrehaladás egyébként érdekes. A terepen egy csomó akció a részvételem nélkül is megtörténik, azaz lehet, hogy nélkülem is összecsapnak a felek, és én már csak fütyörészve átugrálok a holttesteken, máskor pedig ennek az ellenkezője is megtörténhet, és egyesegyedül kell átverekedjem magam egy-egy erősen őrzött ponton. Az ellenfelek kemények mint az afgán veteránok, a helyszínek gyönyörűbbek mint valaha, a történet pedig a végére szép kerek lesz, ahogy szeretem. A játék legkellemesebb meglepetése váratlan fordulattal mégsem a technikai és látványbéli újdonságok voltak, hanem a magyar szinkron, pedig e miatt erősen aggódtam. Szívem szerint ugye angol felirattal de orosz hangokkal szerettem volna játszani, hogy értsem is miről van szó, de az orosz miliő is megmaradjon. A lokalizácó mindezt egycsapásra zseniálisan megoldotta, mert a zóna lakói magyarul, de hamisítatlan erős orosz akcentussal beszéltek. Tökéletes megoldás, és az én szememben megmentette az egész játékot. Sztóóker :)))

Végül is megkaptam amire vágytam, bár ezúttal ezen a rózsán a szokásosnál is több tövis volt. Nem kis részben a játék hatására az idei telem mindenesetre az orosz romantika jegyében el. Kabátomon decensen virít a balti flotta állományjelzője, zsebemben eredeti Конфеты (a grillázsost utálom, de a többi nagyon finom), vajaskenyeremen orosz lazackaviár, képernyőmön orosz kalózoldalakon talált ultrahigh felbontású Vikki Blows
Vikki Blows cicimodell képek, és felkapom a fejem, ha Bruce Wayne aktuális csaja Natasa a szentpétervári balettből ;)

Asszem, végignyomom mégegyszer, kíváncsi vagyok, ha csatlakozom valamelyik frakcióhoz...

Freedom újrajátszás

Annyira oda volt minden promóciós cikk, még kedvenc Gamestar szakújságom szakújságírója is, hogy a Clear Sky sava borsa a frakcióháborúkban van, ez volt a legelső és legnagyobb jópont, amit a játék az értékelésben kapott. Tényleg összefutott ez ember szájában a nyál, ahogy olvasta, hogy micsoda királyság a legrokonszenvesebb frakcióhoz csatlakozni, majd ingyen felszereléssel és kemény fegyvertársakkal mindenféle mókás küldetéseket végigcsinálni – az ellenséges frakció ellenében. Ja. Ahogy azt Móricka elképzeli. Nem tudom, hogy az illető szakújságírók melyik ujjukból szopták lelkendező cikkeiket, de a frakcióháború gyakorlatilag a használhatatlanságig programhibás.

A dolog ott kezdődött, hogy miután a Freedom banda mindent megcsináltatott velem (épp csak a wcmosdót nem takarítottam ki nekik) a Főnök benyögte, hogy jó gyerek vagyok, de most még hiába is kérem, nem vehet fel tagnak, menjek békével. Gondoltam sebaj, nyilván majd később találkozom további Freedom tagokkal, akikkel szépen folytatódni fog a tagfelvételem. Ehhez képest már a játék vége felé jártam, de az utamba kerülő Freedom harcosoknak nem akaródzott sem megismerni, sem felajánlani a csatlakozást. Később segített Lotterfeld Boholy a fórumban, hogy tévúton jártam: a Freedom bázis utáni Agroprom elárasztását követően nyomban vissza kellett volna fordulnom, és újólag jelentkezni a főnöknél. Hát ez igazán logikus.

Ha tudom mi jön ezután, asszem ezen a ponton tettem volna vissza a cdt a tokjába... De nem tudtam, gondoltam most jön az újságírók által beharangozott nagy kaland, a frakcióháború. A csatlakozásom után a bázison valóban azonnal harcias rádióforgalmazás kezdődött, a megafonokból lelkesítő jelszavak üvöltöttek, megyünk a rivális banda, a Szolgálat ellen! Jiháá, ezt már szeretem. Bevásárolok, betárazok, éééés már indulok is! Elsőként a köztünk levő semleges Szemétdomb uralmáért folyik a harc, itt kell négy átjárót biztosítanunk. Szuper, na ez menni fog, Dimka és Zsenya társaságában máris nekivágunk a határnak. Hamarosan kiderült, hogy ez nem annyira fog menni. Ha konkrétan segítek valamelyik saját osztagnak, akkor súlyos veszteségek árán csak-csak legyőzzük az ellenséges osztagokat, de ahol nem vagyok, ott szinte garantált a kudarc. Az se segít, ha egymagam támadok a kijelölt célpontokra, mert hiába kaszálok le minden ellenséges védőt, a célpont nem lesz a miénk, sőt, a program teljesen összezavarodik, és leáll az egész hadjárat. Nincs tehát más megoldás, egyszerre kell négy helyen ott lennem és segítenem, hogy a társaim foglalják el a pontokat, ne én. Önmagában ez még nem is lenne gond, ha az ellenséges erők nem a respawn remek módszerét alkalmaznák, azaz folyamatosan új, harcrakész osztagok jelennek meg a semmiből, hogy nagy nehezen megszerzett pontjainkat visszaszerezzék, ráadásul igen gyors ütemben. És ahol nem én védekezem – hát ott fixen vissza is szerzik...

Órák, napok küszködése árán nagy nehezen mégis sikerül bevenni a Szemétdombot, és már csak a végső Duty bázis ostroma van hátra, amihez viszont az Istennek se zárkóznak fel hozzám a többiek... Tudom viszont, hogy csak percekbe (vagy másodpercekbe telik), hogy a kínkeservesen elfoglalt pontok közül valamelyiket elveszítsük, azok birtoklása pedig a bázis ostromának előfeltétele. Nincs mit tenni, két kijövő őrjárat lemészárlása után magam beosonok be, hátha csoda történik. Sokadik próbálkozásra megjön a hivatalos parancs – semmisítsem meg én a bázist. Ahogy innentől vagy harmincszor programhiba akadályozza meg a végső győzelmet, úgy programhiba hozza el azt: a Duty bázison bujkálva, a váratlanul belém botló magányos egyenruhás lelövése után bip-bip, sikerült a küldetés, megsemmisítetted a Szolgálat bázisát! Hát nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Kétszer is ellenőrzöm a taktikai kompjutert – de igen, sikerült, minden feladat teljesítve, ezzel legyőztük a Szolgálatot. Vagy 15 másodpercig örülhetek is ennek a ténynek, miután szűkszavú rádióüzenet tájékoztat, hogy a Duty helikopterekkel tért vissza, miszlikbe lőttek mindent és mindenkit, és most újra ők uralják a területet. Hiába állok a "megsemmisített" ellenséges bázis kellős közepén, ebből hálistennek semmit se látok, csak azt, hogy a térkép újra megtelt a semmiből előkerült ellenséges csapatokkal. Namondom, részemről ennek a fogócskának itt vége, visszamegyek a bázisra, felveszem a jutalmat (már ha van), aztán huss, baszakodjanak ezek tovább nélkülem.

Ezután viszont borúra derű, busás jutalom, életem első exoskeleton páncélja, és tonna cucc vár a Freedom kantinban! Az ajándékot rögtön fel is turbózom, maxi golyóálló spektra rátét, és automata gyógyszer-befecskendező kerül a páncélra, amit nem győzök csodálni. Futni ugyan nem tudok mostantól, de két lábon járó erődítmény és magánkórház vagyok, amit rendesen hagy is kiélvezni a program. Mostantól alig-alig van ellenfelem a pályán, úgy gázolok át mindenen és mindenkin, ahogy mindig is szerettem volna. A mutánsok falkáival puszta késsel végzek, még csak megsebezni sem tudnak a dögök, akiktől régen rettegnem kellett. Száz kilónyi lőszert és fegyvert simán bírok el, nem fogy ki semmi, még csak el se fáradok. Bármilyen anomáliába belegázolok, és az eddig lehetetlennek tűnő missziókat is simán teljesítem. Egyetlen kínos momentum, hogy az ellenfelek rendszeresen halálos precizitással dobálnak meg irreális távolságokból is kézigránátjaikkal, amik ellen nem nagyon véd a cucc, elfutni viszont nemigen tudok :( Az erőmű monolitos keménylegényei sem okoznak különösebb fejtörést, pikk pakk, néhány gyorsmentéssel meg is van a játék...

Ha rám hallgatsz, hagyod az egész frakciózást a francba...

A Freedomhoz csatlakozáshoz először nem elég a főnök által adott küldetéseket megcsinálni, hanem később, az Agromprom elárasztása után vissza kell fordulni.

A frakcióháború totálisan bugos. Általában hagyd, hogy a saját osztagok dolgozzanak, te csak támogasd őket, ha magad csinálsz valamit, az végzetesen összezavarja a programot.

Meglepő, de néha az segít, ha teljesen magukra hagyod a szövetséges osztagokat, és tök mással foglalkozol. Ilyenkor képesek egész jól is teljesíteni.

Az autogyógyító exoskeleton és a vérzéscsökkentő artifact egy csomó eü cuccot megspórolhat, amit gyűjts is össze, mert szükség lesz rájuk a végjátékban.

A Duty nem győzhető le teljesen, de a Duty bázis megsemmisítése feladat megcsinálható. Tonna jutalom már ezért is jár, vedd fel és haladj tovább, felejtsd el a további frakciózást.

A frakcióháború végén a jutalom felmarkolása nagyjából az utolsó lehetőség a bevásárlásra és fejlesztésre. Innentől nem lesz se kereskedő, se technikus, szóval csak olyan cuccot gyűjts, amit tényleg el is használsz.