Magányosan

"Kár, hogy nincs mértékegység a magány mélyülésére" – írja Anita, és kérdez. Fel van adva a lecke.

Anita égető kérdése

A kérdés égető "mint Nessuss vére" – nyilván, hiszen rólam van szó. Az egoizmusomat kissé mellőzve is magamról fogok beszélni attól tartok, mert ahhoz, hogy megszabadítsam magam valamelyest az énemtől (Einstein ezen mérte az ember értékét, ha szabad okoskodni a nagyok aforizmája alapján), előbb meg kéne vele békülnöm valahogy.

Ez a békülgetés mikéntje nem a kérdésem jelenleg Hozzád, sejtem, hogy egy egész élet folyamatáról van szó, tehát inkább azt kérdezem, amire talán lehet aktuális választ adni. Ha nem lehet, akkor valószínűleg én nem tudtam megfogalmazni a kérdést. Azért megpróbálom.

27 éves nő vagyok, aki a válása után megtudta mi a boldogság. A boldogság az, amikor az egész hideg-rideg-idegen makrokozmosz a maga őrjítő magányával szerető társként tűnik föl egyszerre, szabadságot lélegzel ki és be, mert már nem vagy a hiábavaló reménykedés és öncsalás rabja.

Alig telt el egy-két év és ez a csodás felfedezés már csak arra volt jó, hogy egyre ironikusabb hangon mondjam újra, végül pedig (ez a végül a most) földöz vágjam az egész gondolatmenetet. Tudniillik a magány csak mélyült. Kár, hogy nincs mértékegység a magány mélyülésére, mert akkor most mondanék egy számot amivel kifejezhetném, hogy mennyire. Legyek banális és mondjam, hogy "nagyon"? Vagy legyek irodalmias és érzékeltessem József Attila kapcsán, mondván: a Szárszóról jövő vonat előtti néhány perc állapota, az a tudatot kitöltő elhagyatottság-érzés, az a belülről karcoló magány, ez az, ilyen?

Nem egyszerűen egyedül vagyok. Beszélünk szinglikről a szingli-társadalomban. Sajnáljuk őket, amiért egy életstílus alakzatába meredtek és nehezen olvadnak ki belőle. De a barátnőimet meg a társkeresőkbe kétségbeesetten kapaszkodó sorstársnőimet elnézve nem úgy tűnik, hogy leegyszerűsíthető a kérdés az életstílusra. Mintha a bizalom fogyna és nem ok nélkül.

Messze nem az a helyzet, hogy ne lenne rám kereslet. De sorra olyanok jönnek, akikből hiányzik a mély érzés, a minőségi időre, az időnkénti elhallgatásra való igény. Amikor egy fehér hollót barátok útján mégis találok, az nem bírja kiheverni régi plátói szerelmét és éppen az általam vágyott érzékenység miatt nem képes szeretni újra. Vagy nem egykönnyen. De közben ketyeg az óra s aki 27, az mindjárt 70....Úristen!

Egyébként sokkal pesszimistább vagyok annál, hogy szuicidumot kövessek el, ha nem talál meg (nem találom meg) a hozzám illő(t). Pedig megfordult a fejemben. Narkotikumot kéne hát találni. Ez lesz a zene. A zongorajáték felér egy szerelmeskedéssel. Szerelmes vagyok Gershwin-be, Beethoven-be és Haydn-ba. Így már majdnem minden jó. Lelkileg kielégítő. Csak a korosztállyal van némi gond...

Mondd, mi a csudát kell csinálnia egy nőnek a 21. században ahhoz, hogy értelmileg és érzelmileg is hozzá méltó, integritásában gyönyörködni képes férfit találjon?

Éjfél Kapitány megismételt válasza

Daisy pontosan ugyanezt a kérdést tette fel nekem, jóval régebben és jóval tömörebben, de a válaszom minden változtatás nélkül pontosan ugyanaz Neked is most, mint Neki volt anno.

Annyit tennék hozzá, hogy örülj, hogy "sorra" van rád kereslet – ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Addig is, amíg nem tudsz megalkudni magaddal, és nem tudod egyiküket sem teljes valójában elfogadni, Neked legalább van lehetőséged egymás után, külön-külön beteljesíteni a különféle vágyaidat. Lehet az egyik magas, a másik hatlövetű, a harmadik érzékeny, a negyedik ezoterikus, az ötödik bőkezű, a hatodik független. Ha engem kérdezel, a magánynál még ez is jobb.