Éjfél Kapitány kommentál

Éjfél Kapitány kommentál

Az élet igazán kemény helyzeteket tud produkálni. Mostantól azonban nem csak a Kapitány elméletei szolgálnak útmutatóként a zavaros helyzetekben, hanem kommentárjai is.

 

Point and click háború

A háborúk már jó ideje nem úgy zajlanak, hogy két ellenséges sereg egymásnak ront a csatatéren aztán üsd-vágd nem apád. A seregek – bármilyen meglepő – igyekeznek mindenáron elkerülni, hogy ellenséges tűz alatt legyenek. Ennek érdekében arra törekednek, hogy a másikatmég a saját maguk számára biztonságos távolból megsemmisítsék. Ebben a törekvésben az egyik leghatékonyabb segítségük a légierő. Az Iraqi Freedom hadműveletben a szövetséges csapatok a teljes légi fölény birtokában a következőkben vázolt nem különösebben fantáziadús, de feltétlenül eredményes szisztémával haladtak előre:

Ha az előrehaladó egységek számukra veszélyt jelentő ellenséges bunkerbe, tüzérségi állásra, azaz bármilyen gyalogosnál nagyobb objektumra bukkannak, megállnak. Nem nyitnak tüzet, nem indulnak rohamra. Sokkal inkább távcső-szerű eszközökkel pontosan bemérik a célpont koordinátáit és azonnal továbbítják azt a hátországban működő digitális harcálláspont felé. Az ottani elemzők döntése után a már levegőben tartózkodó harci gépek perceken belül a cél fölé repülnek és precíziós bombáikkal gond és kockázat nélkül leradírozzák az akadályt. Az akadály eltűntével a sereg tovább indul, egészen a következő hasonló helyzetig. Nincsenek már páncélos ütközetek, nincsenek huszáros rohamok. Az új módi a tervszerű, gyilkos és megállíthatatlan előrenyomulás, a távolsági és technikai fölény maximális kihasználásával.

Mindezek ellenére akadnak olyan helyzetek (tipikusan a városi harcban), amikor a katonák szemtől szembe találják magukat az ellenséggel. Mit ér ilyenkor a technikai fölény? A kérdésre ezúttal nem én, hanem jóbarátom Tom Slayer, a kézifegyverek elismert szakértője adja meg a választ.

Háború emberi léptékkel

Tom Slayer – 2003.április 10 (Iraqi Freedom 20.nap)

Felszerelés a maximumon: Éjjellátó, golyóálló mellény, speckó fegyverirányzékA szövetségi haderők elsöprő technikai fölénye még a leglaikusabbak számára is nyilvánvaló, legalábbis ami a légierőt, vagy a gépesített fegyvernemeket illeti. A háborúkat azonban még mindig lehetetlen sikeresen megvívni a hadseregek legegyszerűbb, legfontosabb, és egyben legtörékenyebb "építőeleme", a gyalogoskatona nélkül. Emberi szinten a felszerelésbeli különbségek jelentősége eltörpülni látszik, ahogyan ezt az utóbbi idők filmvásznon landolt véres konfliktusai (pl. Black Hawk Down) is bemutatták. A felvetés tehát szinte adja magát – vajon mik azok a személyre szabott technikai eszközök, melyek (a modern kiképzést és a csapatfegyelmet leszámítva) előnyt jelentenek a koalíció gyalogoskatonái számára a nyílt hadszíntéri összecsapások, illetve a rettegett városi közelharc során. Anélkül, hogy elvesznék a többség számára kevéssé érdekfeszejtő műszaki részletekben, lássuk mik azok az "apróságok", amitől jobb egy brit vagy jenki baka harci felszerelése.

Védőfelszerelés

A vietnámi háború óta a nyugat és kelet jelentősebb hadseregei egyre nagyobb arányban látják el repesz- vagy lövedékálló felszereléssel katonáikat. Napjainkban szinte már az utolsó embert is igyekeznek kevlárba bújtatni, hiszen a média (ezúttal tényleg) áldásos tevékenysége révén a veszteségek minimalizálása mindennél fontosabbá vált. A koalíció katonáin lövedékálló mellényeket és kevlár-sisakokat, védőszemüvegeket láthatunk. Az urbánus legendákkal ellentétben ezek a sajátságos ruhadarabok nem nyújtanak teljes védelmet a potyogó áldás ellen, csupán a túlélés esélyeit billenthetik némelyest viselőjük javára. A sisak és mellény a testnek csupán a legsebezhetőbb pontjait fedi, és a kisebb vagy erejüket vesztett repeszdarabokat képesek megállítani. Komoly védelmet igazán csak pisztolykaliberű kézifegyverek (pisztoly, géppisztoly) ellen nyújtanak, de ezek ellen legalább egészen közeli lőtvolságokból is. (Dirty Harry .44-es Magnumja például nem képes perforálni egy ilyen mellényt.) A feketeleves ott kezdődik, hogy az iraki katona vagy birkapásztor közönséges Kalasnyikovja bizony több száz méteres lőtávolságból is könnyedén átütheti őket.

Mire jók akkor ezek, hiszen ha a legalapvetőbb harctéri fegyverek ellen sem védenek? Aki figyelmesen követte a háború eseményeit, esetleg elcsíphette a szerencsés brit flótás történetét, akinek a sisakját négyszer találták el AK-val, mégis túlélte. A szélesen vigyorgó katona fején, az életmentő tökfödőn tisztán látható, hogy eltérítette az oldalirányból érkező találatokat. Ha kevésbé lapos szögben vagy merőlegesen érkeznek a sisakra lövedékek, akkor emberünk már a másvilágon lenne. Fontos tehát, hogy milyen messziről illetve milyen szögből érkeznek a találatok. Persze ha át is hatol a lövedék, rombolóhatása mindenképpen lecsökken valamelyest. Ha a mellény sikeresen felfogja a találatot, a becsapódás körüli területen hetekig látszó, fájdalmas zúzódás (rosszabb esetben csonttörés, enyhébb belső sérülés) keletkezik, ami persze még mindig jobb, mint a műtőasztalra kerülni. A védőfelszerelés tehát nem varázsszer, hanem az utolsó szalmaszál a túléléshez.

A védettség a kevlármellények esetében a kerámiából vagy edzett acélból készített ún. "trauma-lappal" fokozható, melyet a mellény elülső részének erre alkalmas zsebébe helyezhetünk el. Ezen a homorú lapon a puskalőszerek többsége nem képes áthatolni, de a mellkasnak csak egy 25x30cm-es részét fedi. Az extra védelem ára a megnövekedő súly és a mozgékonyság csökkenése. Sajnos a védőfelszerelések hátránya, hogy kényelmetlenek, és még hűvösebb éghajlati viszonyok alatt is csak korlátozott napi óraszámban viselhetőek, nem harctéri eredetű egészségügyi okokból.

Szem az éjszakában

A másik rendkívül fontos felszerelési tárgy az akciófilmekből vagy a híradások zöld tónusú éjszakai felvételeiből jól ismert, passzív infravörös vagy csillagfény-technológiával működő éjjellátó készülékek. A kevlárhoz hasonlóan ezekkel szintén igyekeznek minden katonát felszerelni, a sisakok elején megpillantható fekete, műanyag rögzítőpántok erről árulkodnak. Az előnyöket gondolom felesleges ecsetelni, aki a sötétben is lát, az uralja az éjszakát. Nem véletlenül érintette ennyire érzékenyen az amerikaiakat, amikor az irakiak által vásárolt orosz éjellátók ügye kipattant. Manapság a fegyverekre erősített éjjellátók egyre ritkábbak, helyüket a sisakra vagy közvetlenül a fejre erősített modellek veszik át. Hátrányuk, hogy kényelmetlenek, durvább, kontrasztosabb képet produkálnak, a katona teljesen elveszti perifériás látását (beszűkül a látótér), könnyen elkoszolódnak, és ráadásul elemmel működnek, ami fokozottan Murphy-törvényeinek kedvez.

A katona legjobb barátai

Elérkeztünk a katonák legfontosabb eszközéhez, a lőfegyverekhez. A koalíciós erőknél alapvetően 2-3 típusú hadipuskával (SA-80, M16A2, M4A1), 1-2 fajta géppuskával (FN M249, MAG) és mesterlövészfegyverrel (M21, M24, M82, L96) találkozhatunk, melyek többsége évtizedekkel ezelőtt áll szolgálatba. Ezek néhány kivétellel nem feltétlenül jobbak (sőt!), mint a már emlegetett Kalasnyikov vagy annak leszármazottai. Az előnyt inkább a fegyverekre szerelhető, kisméretű elektro-optikai célzóberendezések jelentik, melyek futótűzszerűen terjednek el a nyugati hadseregeknél. Iraki részről ezek az eszközök teljességgel ismeretlenek.


Az optikai irányzékok előnye, legalábbis ami a célzást illeti, eléggé kézenfekvő. A hagyományos nyílt vagy konyhanyelven "acél" irányzék esetében három tényezőt (a célgömböt, a nézőkét, és a célt) kell egymáshoz rendeznünk a pontos lövéshez. A fegyvertávcsöveknél csak két viszonyítási pont van (a szálkereszt metszéspontja és a cél). Ez jelentősen lerövidíti a célzás idejét, illetve körülbelül 50%-kal megnöveli a lövész hatékonyságát. A távcsövek hátránya viszont, hogy csak egy bizonyos szögből nyújtanak torzítás nélküli képet, sötét háttéren nem kivehető a szálkereszt, a lövész elveszti a tér/perifériás látását, és minél erősebb a nagyításuk annál kevésbé használhatóak közelharcra. A problémákat az elmúlt két évtizedben megjelent alacsony nagyítású (1.5-4x) vagy nagyítás nélküli ún. holo-optikai, "red-dot", vagy egyszerűen "pirospötty" irányzékok (Aimpoint, Trijicon, Bushnell, Hensoldt, stb) oldották meg.

A holo-optikai irányzékok általában egyszerű, fegyverre szerelt fémtubusból állnak, melyet egy vagy két lencse zár le. Az egyik lencse belső felületére apró lézerdióda vetít élénk, rubinvörös fényfoltot (vagy célkeresztet), és a katona ezt használja a célzáshoz. A fényfolt valójában nem jelenik meg a célon, mint a hagyományos lézer-irányzékok (vagy a hétköznapi lézerceruza) esetében, csak a optikába pillantva látható. Az efféle alkalmatosságok előnye, hogy mivel nincs nagyításuk ezért mindkét szem nyitvatartásával, mozgás közben is kényelmesen használható, illetve jobb megfigyelést, célkövetést biztosítanak, mint az acél irányzék. A pontos lövés leadásának ideje drámaian lerövidül, a katona csak vállhoz kapja a fegyvert, a látómezejében "lebegő" piros pontot a célra helyezi, és tüzel. Rövid gyakorlás után ösztönössé válik a használat, ami létfontosságú a stresszes helyzetekben, ahol a finom motorikus reakciók rendszerint elhagyják a lövészt. A másik fontos fejlődés, hogy a megszokott távcsővel ellentétben a "pirospötty" irányzéknak nincs parallaxális torzítása, magyarán attól függetlenül, hogy milyen szögből pillantunk az optikába, a lövedék mindig oda csapódik be, ahova a lézerfolt mutat. A legmodernebb modellek még akkor is működőképesek maradnak, ha megrepedt, vagy kis felületen betört a lencse. A lézer intenzítása, fényessége tetszés szerint állítható, az optika pontosan belőhető a fegyverhez.

Persze a technika eme csodáinak is megvan a maga hátránya. Mivel legfeljebb csak alacsony nagyításúak, ezért igazán csak néhány száz méteres lőtávolságig használhatók (bármilyen apró is a lézerfolt, egy idő után eltakarja a célt), és természetesen elemmel működnek. Bár némelyik irányzék puszta napfénnyel is képes üzemelni, az esetleges meghibásodása hosszabb-rövidebb ideig hasznavehetetlen ócskavassá teszi a fegyvert.

Más megvilágításban…

A fegyverre szerelhető irányzékok másik érdekes generációja az infravörös/látható tartományban működő lézer illuminátorok. Ezek a többfunkciós, igen drága eszközök rendkívül hasznosak a modern hadviselésben, komoly segítséget nyújtanak a gépesített egységeknek vagy a légierőnek a célok megsemmisítésében. A katona szabadon választhat a puska előagyára erősített készülék (pl. AN/PEQ-2) üzemmódjai között. A legegyszerűbb ezek közül a látható lézer, melynek mibenléte szerintem mindenki számára ismert, aki valaha már látott akciófilmet. Néhány tíz méter távolságig, közelharcra használható.

Az érdekesebb funkciók a szabad szemmel nem látható, infravörös tartományban kezdődnek. Az ún. "Pointer" üzemmódban a lézernyaláb csak megfelelő éjjellátó eszközzel észlelhető. Ennek birtokában a katona ugyanúgy használhatja célzásra a készüléket, mint a látható lézerrel, de alkalmazhatja egyfajta célmegjelölőként is. Az infravörös lézer "lőtávolsága" 16km (!), ami kiválóan alkalmas arra, hogy halálos pontossággal célokat válasszunk ki például a gyalogságot támogató tüzérség, a harckocsik, vagy a vadászbombázók lézervezérlésű fegyverei számára. A harmadik ún. "illuminátor" funkció gyakorlatilag ugyanez, csak egy szélesebb területet világít meg a láthatatlan lézernyaláb, ami más típusú szeretetcsomagok (pl. nagy pusztítóerejű, intelligens légibombák) célbajuttatásában segédkezhet. Tehát egyetlen jól felszerelt katona képes arra, hogy (ugyan áttételesen, de) puskájával a gyalogság számára kemény diónak számító célokat akár több kilométeres távolságból is "feltörje".

Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy a föntiek fényében mennyi esélye volt a rosszul képzett, acélsisakkal és Kalasnyikovval, elavult katonai felszereléssel ellátott iraki hadseregnek a koalíciós erők ellenében...