Csillagok hegyén
Csillagok hegyén
Ugyan mindenki Almodóvart kéri tőlem számon, mégis elsőkönyves szerző következik. Úgy hívják, Király Ferenc.
– ... beszélsz lengyelül?
- Sajnos nem.
- Hitványul fogsz elpusztulni – legyintett és rám se nézett többet.
Mindig is akartam egy ilyesféle történetet írni. Én mondjuk némileg komorabbra gondoltam, néma kultistákkal és nagy kaliberű üldözőkkel, de a bizonytalanság és a fura környezet az nagyon stimmel.
Van itt egy józan gondolkodású, bár némileg szétszórt szerzőnk, tétova, nagyokos, kemény és vékonyderekú főszereplőink, meg egy hosszú, de vidám mesénk szerelemről, utazásról, kalandról, vágyakozásról, ahogy az lenni szokott. Normális férfiember vágyakozik, szeret, odavágyik és elvágyik. Mozgásban van akkor is, ha éppen egyhelyben ülni látszik.
Tetszik, ahogy a főhősök a kalandozás szabályainak megfelelően akadozva és erőltetetten állnak össze csapattá, aztán elindulnak a nekik kiszabott küldetésre. Még jobban tetszik, hogy innentől kezdve viszont semmi sem a szabályok szerint történik, leszámítva a James Bond szindrómát, ami szerint a legbizarrabb helyzetek is szinte maguktól egy csapásra jóra fordulnak. Úgy a könyv felénél tűnt fel, hogy nem stimmel valami. Hiába próbáltam a történetet követni, minduntalan beleszólt a szerző. Beszélt hozzám, és ezzel minduntalan lassításra, odafigyelésre és gondolkodásra késztetett. Nem tudok 370 oldalon keresztül gondolkodva odafigyelni sem rá, sem másra. Türelmetlen vagyok, egyre türelmetlenebb. Dobolok az ujjaimmal, akár félóránként egy nap rányomok ugyanarra a néhány weboldalra. Fejezetenként tettem le és pattantam fel pihenni, mint a tévéfilmek reklámszüneteiben. Megjegyzem: eszméletlenek a fejezetek sorozatszerű rövid összefoglalói :) A fura helyzet idővel szórakoztatott, mókás volt belelátni, hogyan íródik a regény, hogyan formálódnak a karakterek. Kíváncsi lettem a végkifejletre, ami kifejezett elismerés annak ismeretében, hogy hány regényt raktam le mostanában elolvasatlanul...
Keresd a nőt!
Ahhoz képest, hogy a könyv végül is a szerelemről szól, egészen a 197. oldalig kell várni, hogy egy normális éjszaka összejöjjön valamelyik szereplőnek. Ennek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy a szerző valódi férfi, és remélhetően nem akkora lúzer, mint tétova Tom. (Mindig is bosszantott, amikor valakinek teljesen érdemtelenül hullott az ölébe a főnyeremény. Mondtam is huginak: elmehetsz bárkivel, de sose kefélj senkivel sajnálatból!) Annyira ismerős minden gondolat, minden mozdulat: a zacskós tészta, a hegymászás, az írás nehézsége, a kalandvágy... A részleteken túlmenően a hozzáállás az, ami igazán ismerős. Nem mintha magamnak valaha is lett volna elképzelt Kiskirálykisasszonyom (hello Jung!). Nem ez a közös. Arra az érzésre gondolok, ahogy a szerző a nőalakjaira tekint. Mindegyik más, de mindegyik vállalható, mindegyik kívánatos, mindegyik megszerezhető, mindegyik szerethető.
Csak a dedikációt hiányoltam,
hogy "Szerető feleségemnek" vagy "Ex nejemnek"...