Éjfél Kapitány
Kórház
x
Kórház
A
beharangozott (amúgy izginek ígérkező) rajongói kérdés megválaszolása
helyett hirtelen a sajátomét kell megoldanom, amiben sebész barátomnak,
Tamásnak jóval több szerepe lesz, mint nekem. Misztikus zöld fényű
folyosón keresem a sebészeti szakambulanciát (a jobboldali kép nem
illusztráció, hanem valóságos és friss), ahol Móni és Kati nővérek várnak
rám. "El fogok ájulni" - sikítok, mire lefektetnek. Idegesen bámulom a
neoncsöveket ahogy a tű belém szúr, de nem ájulok el. Móni nővér vékony,
nem szép, nem csúnya, nem öreg, nem fiatal. Szolid kék smink van a szemén
- tetszik, hogy tetszeni akar. Tetszik is. Ránézésre semmi de semmi nem
tudható róla, de van egy olyan érzésem, hogy alkalom adtán tudna kellemes
meglepetést okozni... Még két órát bóklászom a fehér és zöld folyosók
labirintusában, összeszorított foggal várom a röntgengép felzúgását,
félálomban fekszem az EKG légpárnás vizsgálóasztalán, és lélekben készülök
a folytatásra.
A legfontosabbat ne felejtsük: vettem a telefonomba egy nagyobb memóriakártyát, hogy le tudjam dokumentálni ezt a kis kalandot, és férjen rá ez-az, ami elszórakoztat majd, amíg az ágyban fekszem. Aki örömet akar szerezni, az tehát küldjön nekem még a jövő hét folyamán:
-
.mp3 formátumú zenét
-
saját készítésű gyógyuljmeg képet (get well card)
-
izgi fotókat magadról (csak lányrajongók)
-
érdekes, de ne nagyon hosszú olvasnivalót
Az ajándékokat a cptmidn@gmail.com
címre kérem küldeni, méghozzá úgy, hogy a file nevébe írd bele a neved, az
anyag szerzőjét, és a címét (pl: vivienn17_elvis_lovemetender.mp3 vagy
feri_hugomazuhanyalatt.jpg).
Küldök Kapitány, most azonnal!
Óhogyazakurvaélet!
Nem elég, hogy a csípős reggeli hidegben kell parkírozótudásomat
villogtatnom, nem elég, hogy az egész délelőttömet a feje tetejére kellett
állítsam, nem elég, hogy délig különböző ajtók előtt várakoztam, de még
csak nem is lehetek elégedett a végeredménnyel. Úgy fest, több szempontból
sem lesz ez olyan sétagalopp, mint aminek az elején tűnt. Még élni akarnék
kicsit. Ami egyelőre biztos: pár nap, pár óra, és magam is nyomorúságos
roncs leszek a nyomorúságos roncsok között, akiknek kórtermi folyosóin
most biztos és sietős léptekkel vágok át. A család sokat látott szakértői
szerint nem csak pizsamát, de evőeszközt is vinnem kell magammal, ha jót
akarok. Ezen mondjuk elcsodálkoztam, egyrészt mert nincs pizsamám,
másrészt mert ezt az evőeszköz dolgot már végképp túlzásnak tartom. Az
eredeti terveim szerint egy marék ezressel és a telefonommal készültem
bevonulni, de úgy tűnik revidiálnom kell a kezdeti elképzeléseimet.
Mindenesetre beújítottam magamnak egy Benetton fürdőköpenyt (ami biztosan
nem lesz az Év ruhadarabja az idén), és már
tárazom a zenét és az olvasnivalót.
Többen
váratlan fordulattal felajánlják, hogy meglátogatnak, mások igen bölcsen
tartózkodnak ettől. A kért ajándékok szépen érkeznek, köszönöm szépen
őket, és remélem menet közben sem apadnak majd el a törődő levelek.
Telefonról tudok folyamatosan gmailt olvasni és a csatolt képeket is
álmodozva elnézegetem majd.
-
Mutassa a lábát!
- Tessék. Szép lábam van.
- Öööö, hát engem mint férfit ez nem annyira...
- Micsináljak, én is szívesebben mutatnám a Móni nővérnek...
Azért a lapomra csak felírja, hogy jó lábaim vannak és
van humorom: "Mozgásszervek alakilag és funkcionálisan épek. Tudata
tiszta, orientált". Amúgy kényelmesek elvagyok a kapott rajongói
anyagokkal, Bianca például bizarr könyvének komplett kéziratát bízta rám,
ami helyenként túltesz a legvadabb videojátékok horrorjain is. A küldött
zenékből a
Psychedelic Lover, az
L.A.
Woman és Pepe LePunk bootlegje áll legközelebb
popos ízlésemhez, de az érzelgősebb és a metálosabb számoknak is megvolt a
maguk áldásos hatása.
Az
ember azt hinné, hogy a kórház nyugodt hely, ahol a krumplit is kialhatom
a földből, de nem egészen van ez így. Ágyszomszéd bácsi - aki másnap haza
is megy - irigykedve nézi, ahogy
szinte rögtön megérkezésem után bealszom, és ezt éjjel is megismétlem. Ő
szegény nem nagyon tud aludni, zavarják az autók és a vonatok. Hát - én 18
évnyi Róbert Károly körút után már fel se veszem a forgalom zaját. Reggel hat
óra tájban felébreszt a nővér, hogy le kell adjam a vizeletet.
Visszaalszom. Kicsit később másvalaki ébreszt fel, hogy meghozta a
reggelim. Nem érdekel, visszaalszom. Kicsit később Timea ébreszt, hogy ő
az orvosom és beszélgessünk. Megteszem neki, aztán visszaalszom. Kicsit
később arra ébredek, hogy tele van a szoba fehérköpenyesekkel, akiknek egy
része minden vizsgálatot el akar végezni rajtam, de a parancsnokuknak jobb
szeme van hozzám: "Nagyon gyorsan kitesszük magát inne, Kapitány úr." mondja.
"Úgy legyen" - felelem.
Magára
a helyre nem lehet panasz, igen takaros, tiszta kis osztály ez itt, főleg
egyedül egy pöpec napfényes kétágyas szobában. Friss
zsömle, felvágott, meleg étel jön az ágyamba mindennap - ez már eleve jobb
mint odakinn. Egyedül az adminisztrációt viszik túlzásba, amit a
szerencsétlen Lexmark nyomtató már alig-alig visel el...
- Szociális helyzete?
- Ez most kérdés, vagy a kérdőív címe?
- Ez a kérdés.
- Muhhaha, jóhogynem az a kérdés, hogy "mit gondol a világról"...
- Akkor beírom, hogy "átlagos"...
Egyszál khaki pólóban, alsónadrágban, és szandálban közlekedem, Erika főnővér elmentében meg is fogdossa fokhagymagirizd seggem. Cseppet sem kényszeredetten mosolyodom el. Ő az, aki legelső felbukkanásom óta családi jóbarátnak kijáró rokonszenvben és támogatásban részesít, holott sosem is láttuk egymást. Majd valahogy illene megköszönnöm neki...
Hát
ez volt a dolog szórakoztató része: három napomba, és egy rakás vizsgálatba
került, hogy lefújják azt a téves riadót, amit a túlbuzgó anaszteziológus
orvosnő kis rutinműtétem előtt elrendelt, meglátva egy rossz számot a
vérlabor eredményeimben. Most jön a neheze. Imádom ezeket a kórházi
drogokat - működnek. Nemigen aggódtam a vágást megelőző este sem - hanem
aludtam mint a bunda, és másnap is különös nyugalommal hagytam, hogy a
műtősfiú leborotváljon a célterületen. Idegesítően lilás-kék felsőt húz
rám, átmászom a zöldlepedős műtőskocsira, még két szúrás, az egyik újabb
mámoranyag. Az még megvan, ahogy tizenegykor áttolnak a végtelen folyosókon, de
inkább már csukva
tartom a szemem. A többire nem emlékszem, pedig állítólag epidurálisan
csináltak meg. Délután négyóratájt a szobámban ébredek, a saját ágyamon, a
saját pólómban, és nem fáj semmim. Ezt jó előjelnek tekintem, de egy-két
óra múlva olyan változatos kínokban lesz részem, amikről nem is tudtam
eddig, hogy léteznek, és amiket csak gyomorforgatóan brutális orvosi
módszerekkel tudtak megszüntetni, de ezekkel nem is terhelnék most senkit. Éjfélkor
már el tudok
aludni. Másnap délre további nem kevés fájdalom árán elrendeződnek a dolgok.
Pihenő nincs, máris noszogatnak, hogy leszek szíves nem szokásom szerint
átaludni a napot, hanem felkelni és sétálgatni, mert így nem tudják másnap kitenni a
szűrömet. Szót fogadok. Iszonyatos izomláz a bal oldalamon, máskülönben okés.
Másnap délelőtt kérek még egy ajándék xanaxot, kapok egy grátisz
átkötözést, majd a hentes kinézetű betegszállító kigurít az épületből.
Huss, viszlát kórház, back to work.
Nagyon köszi mindenkinek a tenger ajándékot, és jókívánságot: sokat segítettetek! :-*
Szóval gyerekek, néhány jótanács:
Igyatok mindig sok folyadékot, kiváltképp vérvétel előtti napokon!
Mindig az altatást válasszátok helyi érzéstelenítés helyett!
Borotválkozzatok meg és rögtön egészségesebbnek látszódtok!
Szólj hozzá!
Érdekel Éjfél Kapitány többi tudósítása is? Kattints!