Éjfél Kapitány
Angliában

London

London és a londoniak pontosan olyanok, mint a filmekben. A populáció egyik fele öltönyös üzletember, másik fele kallódó fiatal a trainspottingból. Nagyon kevés kivétellel mind angolul beszélnek, némelyikük egészen jól. A metró az a hely, ahol a legszembetűnőbb a két csoport közti kontraszt. Békésen ott üldögélnek egymás mellett az öltönyösök, a farmerosok és az isten tudja honnan odakeveredett színesek. Az öltönyösök kivételével (akik toronymagasan rávernek a hazai vállalkozó és hivatalnokréteg konfekciódivatjára) az utca embere hihetetlen módon nem törődik az öltözetével. Olyan szinten hánynak fittyet a divatra, hogy az még budapesti mércével is elképesztő.

Meglepetés volt viszont, hogy az emeletes buszok a doubledeckerek még mindig léteznek és nem csak mint kuriózumok, hanem mint mindennapos közlekedési eszközök. Sőt, szemmel láthatóan nem régi roncsokról van szó, hanem új konstrukciókról. Az emeletes buszoknak van olyan verziója is, aminek nyitott a teteje. Ezeket városnézésre használják.

London a várakozásokkal ellentétben nem egy gazdag város, legalábbis Zürich vagy Párizs fényűzésével nem veszi fel a versenyt. Az ún. Citytől, a belső üzleti negyedtől picit is eltávolodva hamarosan a végeérhetetlen külvárosban találja magát az ember, ami tisztaságában és közbiztonságában nem különösebben ver rá a a VII-VIII kerületekre. Rosszabbnál rosszabb kinézetű mosodák, szatócsboltok, zöldségesek és kocsmák váltják egymást, öreg autók parkolnak a házak előtt. Egy nagy különbség azért van. A házak kivétel nélkül vakolatlan téglából épültek, ami hihetetlen módon ellenáll a zord időjárásnak és az idő vasfogának. Egy ilyen házat ha magára hagy az ember mondjuk 100 évig, utána elég az elkorhadt ablakokat és ajtókat kicserélni és újra teljes pompájában áll az épület. Le a kalappal a bölcs városi tanács előtt, aki több évszázada csak ilyen házakra ad engedélyt, elérve ezzel, hogy a szaros külvárosoknak is elviselhető kertváros jellege legyen.

A belváros viszont csodálatos (mint mindenütt). A City üveg és márvány banképületei, a Picadilly színházai, a Covent Garden divatüzletei és a Sohó lokáljai mind mind olyanok, mint a képeslapokon és a nyelvtankönyvekben. A külváros mocskával ellentétben itt tisztaság uralkodik, az autók menők és az utcák zsúfolásig tömve vannak emberekkel. És a zsúfolásig kifejezést itt értsük szó szerint, a budapesti nagykörút embersűrűségét vagy hárommal szorozzuk meg, ha el akarjuk képzelni az utcákat hétköznap (a fényképek hétvégén készültek) . Az autóknál maradva, a belső kerületekben csak buszok és taxik közlekedhetnek, azok közül is csak a klasszikus, az igazi fekete taxik. Itt ismét csalás áldozatai vagyunk, ugyanis ezek nem múzeumi darabok, hanem teljesen a klasszikus karosszériával gyártott de új autók, a gyártó cég kifejezetten taxinak készíti őket. A black cab sofőrök csak hosszas tanulás és vizsga után kapnak engedélyt, tarifájuk viszont a csillagos égben. A normális díjszabású mezei taxik a Minicab nevet viselik.

A belvárosi üzletek minden tekintetben hibátlanok. Persze ez nem újdonság, hanem elvárás mindazok részéről, akik a mi kies vadkeleti régiónkból legalább Bécsig eljutottak már. A választék bő, az üzletbelsők csinosak, az eladók értik a dolgukat. A megfáradt világjárókat számos klasszikus kocsma várja, főként thai kajával és Guiness sörrel. A kocsmákat alaposabban szemrevételezve azonban meglepő dolgot vettem észre. Az antik hatású belső az esetek többségében csupán antikolt, azaz megcsinált. A fakazettásnak tűnő mennyezetről picit alaposabb szemrevételezés után kiderült, hogy festett linóleum :-(

Gyarmatbirodalmuk fénykorában az angolok hihetlenül bunkó módon viselkedve a megszállt területekről elképesztő mennyiségű műkincset és történelmi emléket raboltak le és szállítottak haza. Nem problémáztak sokat, a reliefeket levésték, a szobrokat elszállították és mindent bezsuppoltak a londoni múzeumokba és magángyűjteményekbe. A történelemkönyveinkben látható ókori kincsek túlnyomó többsége ma Londonban található és nem Egyiptomban vagy Szíriában. Talán ezt kompenzálják most azzal, hogy a British Museum ingyenesen megtekinthető mindenki számára. A múzeum kívülről klasszikus görög stílust mutat (mint a mi Nemzeti Múzeumunk), de amint belépünk a kapun, gyönyörű modern átriumban találjuk magunkat, ahol a régi és új tökéletes harmóniában találkozik, sokkal szerencsésebben, mint a párizsi Louvre sokat vitatott üvegpiramisa esetén. Ha egyetlen kiállítást sem nézünk meg, ez a látvány már önmagában is megéri az ideutazás fáradtságát. Kiállításból pedig nincsen hiány, a világ minden tájáról idehordott páratlan gyűjteményt nézhetünk végig. Bizony nagyságrendbeli különbséget mutat a Szépművészeti Múzeum egyiptomi anyaga és az itteni gyűjtemény. Nálunk itthon minden 2 centiméternél nagyobb cserépmaradvány külön vitrinben szerepel, ott pedig csak a gigantikus szarkofágokkal és szobrokkal megtelik a rendelkezésre álló tér. Külön élmény volt saját szemmel látni néhány olyan darabot, amire kifejezetten emlékeztem a történelemtanulmányaimból. Itt látható a rosetta kő is, ami több nyelvű felirata révén óriási segítséget nyújtott a hierogrifák megfejtéséhez. A rosetta kő nem csak eredetiben, de a szuvenírboltban nyakkendő, szagosradír, tolltartó, bögre, sál, notesz, levélpapír és minden elképzelhető más alakban is megtalálható. Az igazi kivételével mindet meg is lehet venni.

A nagyobb metróállomásokon ingyenes internet terminálokat talál a figyelmes szemlélő. Az érintőképernyővel nem könnyű bánni, de némi bénázás után el lehet velük boldogulni. A beépített böngésző meglehetősen fapados, a stylesheeteket egyáltalán nem támogatja. Másik negatívum, hogy nem képes az azonosításra, így a nevet és jelszót kérő weboldalak többségét nem lehet vele megnézni. Éjfél Kapitány főhadiszállását viszont igen :-)

A British Museumon kívül említésre méltó egy másik kiállítás is a városban. Az angol kormány világháborús óvóhelye hajdani állapotában megtekinthető alig két sarokra a Downing streettől. Innen vezette Churchill és vezérkara a németek elleni háborút. Na persze nem volt az olyan nagy háború: az angolok miután semmi perc alatt kiverték őket európából fülüket farkukat behúzva védekeztek a német légierő ellen. "Hősiesen" gyártották a légvédelmi ütegeket és a védekező vadászgépeket, amíg az amerikaiak partraszállása véget nem vetett a háborúnak. Ezt nevezik ők győzelemnek és az idült alkoholista Churchillt nemzeti hősüknek. Mindenesetre a földalatti harcálláspont nagyon hangulatos, egy-az-egyben úgy hagytak ott mindent, ahogy a háború utolsó napján maradt. Tanulságosak a térkép szoba falán a grafikonok. Nem ütközeteket és hadműveleti adatokat, hanem gazdasági statisztikákat rögzítenek. Grafikonokat az üzemekben legyártott hadianyagokról, repülőkről, és a veszteségekről. Ebből is jól látszik, hogy a háború a hadviselő felek gazdaságán múlik, nem a seregek hősiességén.

A városon érdemes áthajtani városnéző busszal. A legszebb dolgokat kényelmesen ülve megmutogatják és BBC angolsággal el is mesélnek róla mindent. Az idegenvezető megtudván, hogy magyar utas vagyok, nem azt mondta, hogy csikos, goulash, paprika, hanem azt, hogy kedvenc zeneszerzője bizonyos "Rezsosres". Ráhagytam. Aztán amikor elkezdte énekelni a Szomorú Vasárnapot, akkor vált világossá, hogy Seress Rezsőre gondol :-)

Más útleírások...

Kijárat...

Főoldalra...