Éjfél Kapitány
és
Silent Hill
Silent Hill a film
Nem
is olyan régen a Sky Kapitány volt az első olyan
mozi, ami összekeverte az érzékeimet, és pár pillanatig nem tudtam
eldönteni, hogy videojátékot játszom, vagy filmet nézek. A Silent Hill
esetében ez halmozottan igaz, annál is inkább, mert az azonos nevű létező
játék adaptációjával van dolgunk. A játékot lelkesen játszottam és harmadik
nagyedik részét kifejezetten ajánlottam is már
mindenkinek. Előrebocsátom: a filmmel is meg voltam elégedve.
Japán munka
Everything will be fine - csitítja a főhősnő kislányát. A horror műfaji szabályainak megfelelő szabad fordításban: "Nyakig vagyunk a szarban kicsim". És valóban, az idill viharos gyorsasággal vált át a várt rémálomba.
Igen
véres film ez is, de nem azzal a lazasággal ahogy Tarantinonál, és nem
azzal az idegesítő gusztustalansággal, ahogy egy klasszikus láncfűrészes
filmnél. A Silent Hill alapvetően japán munka, akik imponálóan artisztikus
módon teremtették meg a világukat. Ahogy egy szusi egészen más íz és
formavilágú mint a megszokott ételeink, úgy a Silent Hill szürreális
másvilága sem hasonlítható semmilyen ismert európai világhoz. Meghökkentő,
de megkapó vizuális élményben van részünk. A részletek minden határon
túlmenően véresek és elborzasztóak ugyan, a teljes kompozíció mégis
lenyűgöző és élvezhető. Nagyon szép fényképezés, tökéletes kameramozgás.
Amit egy trailer vagy egy átvezető animáció nyújt dinamikában és látványban
pár percig, azt most egy teljes film hosszán keresztül megkapjuk. Le a
kalappal!
Játék adaptáció
Annyira
de annyira ismerős minden! A zene, az árnyalatok, a zajok, a képek, az
eszközök, a részletek: minden visszaköszön. A film mint műfaj persze más
dramaturgiát követel meg, mint egy interaktív kalandjáték. A szükséges
változtatásokat az alkotók szigorúan az eredeti koncepcióból építkezve
végezték el - nagyon helyesen. Míg a játékban hősnőnk rutinszerűen
ólomcsővel ütlegelte a közel merészkedő szörnyeket, a filmben ennél sokkal
reálisabban csak menekül előlük. Az ólomcső ugyanakkor mint klasszikus
eszköz megjelenik a gázálarcos kultisták kezében, ahogy az összes többi
ismert kellék is a zseblámpától kezdve a védelmező medallionig. Déja vu déja
vu hátán. Ahogy a mindenre elszánt anyuka kilép a liftből, ahogy az amorf
lények jellegzetesen tétova lépésekkel előtűnnek a ködből, mind-mind ismerős
pillanat. Sokkoló és pazarul megcsinált a ciklusváltás (emlékszünk ugye erre
a terminológiára a Mézga Aladár féle Kriminália bolygóról). Nem tudom, a
Silent Hill mint mozi mennyire állja meg a helyét ezek nélkül az ismert
élmények nélkül, de hogy ezekkel együtt nagyon élveztem a dolgot, az
bizonyos.
Happ end?
Egyedül talán a befejezés volt az, amivel nem voltam megelégedve. Csinianyuka és kislánya igazán megérdemeltek volna egy happy endet, ahogy a játék a számtalan véráztatta sötét kaland után mindig megnyugtató befejezéssel szolgált. Persze happy enddel nem lehet befejezni egy horrorfilmet, a kikacsintós befejező csavar úgyszólván elvárás. Esetünkben ezt elhagytam volna.
Ha tetszett a játék - kötelező darab! Ha tetszett a film - nézd meg a játékot!
Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!
Írtam a játékról is, olvasd el!
Érdekel Éjfél Kapitány többi filmajánlója? Kattints!