Éjfél Kapitány
featuring ViDe0
Levél Éjfél Kapitánynak...

ViDe0

ViDeo mereng

ViDe0 - hű fegyvertársam - maga is szívesen használja gondolkodásra a fejét és amire jut nem rest megosztani velünk. E célra saját weboldalát használja, amit nem véletlenül éppúgy az észosztó webnaplók közé sorol a blog.lap.hu, mint főhadiszállásomat. Ezen az oldalon az Ő írásait olvashatod, Éjfél Kapitány kommentárjával kísérve.

A nihilizmusról

A "Nagy Kérdésekre" már régóta tudjuk a választ, csak a köznép nem hajlandó elfogadni őket - írtam régebben. Ezúttal az Élet Értelmét járom kicsit körül, mert bár korábban hosszasan kifejtettem a nihilizmusom okait, sokan félreértettek.

Az egyszeri filozófusok kedvelt elmélete, hogy az egyéni élet értelme a boldogság. Az elméletet alátámasztandó hosszasan fejtegetik, mi minden támasztja alá ezt a felfogást - ahogy Karl Popper írta az áltudományokról: szinte mindent képesek elméleteik védelmébe állítani. Jóllehet tetszőleges viselkedésre ráfoghatjuk, hogy azért teszi valaki, mert ettől reméli a boldogságot, egy elmélet érvényességét nem ez dönti el. Mint azt Karl Popper részletesen kifejtette, egy elmélet akkor tudományos, ha képes olyan előrejelzésekkel szolgálni, melyek alapján elméletileg fény derülhet arra, ha hibás. Szerencsére ezesetben van is ilyen előrejelzésünk: amennyiben az ember célja a boldogság, minden ember köteles bármi olyat megcsinálni, ami a tökéletes boldogság érzését kínálja számára egész élete végéig. Ilyen lehetőség márpedig van, és egérkisérletek során gyakorta használják is - az agykutatás újabb eredményei segítségével már az emberek boldogságközpontja is bármikor stimulálható, a Nirvanába juttatva ezzel a pácienst. Nem tudok arról - és gyanítom, hogy az önjelölt filozófusok sem - , hogy bárki is sorban állna ilyen típusú agyműtétre várva. Ha tehát az élet értelme a boldogság, akkor mi emberek szüntelen értelmetlenségre pazaroljuk csak az időnket.

Hogy a logikai hibákat is említsük: abból, hogy valakinek a viselkedése leírható úgy, mintha a célja a boldogság lenne, nem következik az, hogy a célja csakugyan a boldogság. Ahogy Nietzsche írta: "Valamely dolog, amely meggyőző, ezért még nem igaz: csupán meggyőző. (Megjegyzés a szamárnak.)". Ha el akarjuk fogadni, hogy az élet értelme a boldogság, fel kell tennünk a kérdést: ki adta az életnek ezt az értelmet? Ha az egyén, akkor életének nem lehet értelme, hiszen megszületésekor még nem volt neki; ha az evolúció, akkor szintén zsákutcába jutunk, az evolúció ugyanis végsősoron értelmetlen szükségszerűség; ha Isten, akkor adósok maradunk a válasszal, ki adta az értelmét Istennek. Bármerre is indulunk el, végsősoron egy értelmet nélkülöző mechanizmushoz jutunk. Az már csak külön érdekesség, hogy ha az élet értelme a boldogság, akkor mi a helyzet a növényekkel, akik köztudottan érzelemmentesek.

Nem kívánok érvelni amellett, hogy "semmi értelme semminek" - ezt már több helyütt is megtettem. Ehelyett tisztázni szeretném viszont, hogy mi következik ebből az állításból - sokan ugyanis úgy vélik, hogy lehetetlenség e felfogást követve élni.

"Elérkeztünk az értéktelenség érzéséhez, amikor megértettük, hogy a létezés össz-karaktere nem interpretálható sem a 'cél' fogalmával, sem az 'egység' fogalmával, sem pedig az 'igazság' fogalmával." - írta Nietzche. Abból azonban, hogy "semminek semmi értelme", logikailag nem következik semmi arra vonatkozóan, hogy hogyan éljük az életünk. Levonhatjuk ugyan a következtetést, hogy bármit is teszünk, az ugyanolyan 'jó' vagy 'rossz', hogy ha nem fogadunk el valamit vagy valakit, az nem az adott dolog hibája, hanem a mi valótlan világnézetünk sajátossága - azonban nem feltétlenül kell emiatt megváltoztatnunk bármit is. Megtehetjük ugyan, ha fontosnak tartjuk hogy világnézetünk az igazságra épüljön - de újfent Nietzschét idézve: "Egy nihilistának nincs szüksége arra, hogy logikusnak higgye magát...".

Az előbbihez hasonló logikai hiba, mikor az emberek azzal érvelnek, hogy ha semminek semmi értelme, akkor miért nem kötöm fel magam. Itt is csak azt kell hangúlyoznom, hogy a nihilizmusból nem következik semmi a viselkedésünkre vonatkoztatva: bár élni nincs értelme, nem élni ugyanannyira értelmetlen dolog. Ha a kérdést biológiai szempontból nézzük, a válasz rögtön egyértelmű: azért nem kötöm fel magam, mert az evolúció úgy programozott, hogy jelen körülmények közt ne ezt tegyem. Nincs mögötte semmiféle ideológia - ez a működésem módja, ennyi az egész.

A nihilizmus azzal, hogy megszabadít a téves értelem-tulajdonításoktól, segít objektíven látni a világot. Ha valaki azt akarja, a nihilizmus segítségére lehet abban, hogy megértse, ki mit és miért csinál, hogy elfogadja hogy mások mást tartanak 'jónak' vagy 'rossznak', hogy nincs semmilyen objektív mérce, ami alapján az ő értékrendje 'jobb' lenne a többinél. Ha pedig így szemléljük, már nincs okunk azt mondani, hogy lehetetlen lenne annak tudatában leélni életünk, hogy semmi értelme semminek.

Éjfél Kapitány kommentárja

Video ismét rokonszenvesen érvel, ezúttal az élet értelmetlensége mellett. (Saját példája ugyanakkor frappánsan bizonyítja, egy értelmetlen élet is lehet tartalmas.) Nem állítom, hogy ez ügyben tökéletesen mellette állnék, de valahányszor az említett kérdésen töprengek, nekem is hasonló gondolatok járnak a fejemben. Első associációm a Garfield közeli  Orson farmjáról Csipike, aki lelkesen és hangosan deklarálta, hogy az élet értelme a csokis tallér ;-) Hogy nekem nincsen kész válaszom az ominózus kérdésre annak részben az is oka, hogy nem szerencsés a kérdés. Nem lehet szerencsés az a kérdés, amire nem adható könnyedén világos és jó válasz.

Annyi biztos, hogy az élet értelméről magamnak is olyan kulcsszavak jutnak eszembe, mint a "belenyugvás", "elfogadás", "szaporodás". És ez utóbbival el is érkeztünk a lényeghez. Video is elszólta magát - őt ugyan semmi sem érdekli, ő ugyan senki fennhatóságát nem fogadja el, de a genetikus programjának engedelmeskedik. Azt hiszem más dolgunk nincs is. Ismerjük be, hogy ez az ábra, ismerjük be, hogy nem a magunk kreálta izmusok és magas erkölcsi normák irányítják életünket, hanem az ösztöneink, a genetikus kódunk. Ami azt diktálja: szaporodj! Minden más - porhintés.

Nyomd meg a gombot, szólj hozzá! 

A háborúnak is vannak szabályai 

A címben szereplő kijelentést arra kaptam válaszul, hogy miért bűn a gyerekek és nők meggyilkolása háború alatt, miközben az többek közt a gyilkolásról (is) szól. A kapott válasz további kérdéseket vet fel.

Először is, a háborúban a férfiakat behívják harcolni - kötelező jelleggel. Mivel a katonák megölése egy háborúban nem bűn, e diszkriminációból egyenesen következik az állítás, hogy a férfiak élete kevesebbet ér (demokrácia vége).

Másodszor, ha a civilek gyilkolása bűn, a háború indítója mindenképp bűnt követ el saját népével szemben, hiszen gazdasági, pszichológiai és egyéb okok miatt a harc ideje során a civilek halálozási aránya megnő. Ha maga az anyaország így bánik a gyerekeivel s nőivel, kérdéses, miért vár mást az ellenségtől.

Harmadszor, ha a háborúnak szabályai vannak, miért nem terjedhetnek ki a tiltó szabályok a katonák megölésére? Ha a háborúkat tényleg szabályok (tegyük fel: "morális szabályok") determinálják, egy ilyen szabály üdvözítő lenne.

A kérdés ilyesforma, morális megközelítése tehát nem nyújt kielégítő választ. Vizsgáljuk meg a jelenséget az evolúció szemszögéből!

A pleisztocén korban az emberek kisebb csoportokban éltek. Viselkedésünk ma is érvényesülő genetikai elemeinek kialakulása e korra vezethető vissza. A csoportok közti háborúk során a környezeti erőforrások mellett a reprodukciós erőforrások is nagy szerepet játszottak. Tekintetbe véve, hogy a férfiak idejük nagy részét vadászattal töltötték, nem kérdéses, miért ők voltak azok, akik a legaktívabban részt vettek a törzsi harcokban is.

A nők és a gyerekek több szempontból voltak fontosak számukra. Ha az egyén sikeresen megvédi a területet, ám ő maga meghal, génjei még mindig továbbadódhatnak, ha a párja felneveli közös gyereküket. Ha ő mégsem halna meg, de gyereke vagy párja igen, az előbbi felnevelésével vagy az utóbbival történő szaporodással biztosíthatja genetikai sikereit. Ha csak az utódja éli túl, még mindig van esélye arra, hogy génjei továbbterjednek. Ha mind életben maradnak, az természetesen még jobb helyzet.

Az ellenfélnek ezzel szemben másfajta viselkedés előnyös. A nők megerőszakolása (mely ma is igen elterjedt jelenség a háborúk során) olyan utódokhoz vezethet, melyekbe nem kell később befektetni, s melyek felnevelése a megerőszakolt nőnek genetikailag végső soron megéri, kiváltképp ha talál valakit, aki hajlandó segíteni a felnevelésében. A gyerekeket egyrészt egyfajta rabszolgaként tarthatják, másrészt ha a nőket elrabolják, a gyerekek megölésével fokozhatják azok párosodási hajlandóságukat (hiszen végső soron a nők is reprodukciós sikerre törekszenek). Ha az ellenfél minden gyerekét és nőstényét megölik, a férfiak nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, hiszen nélkülük lehetetlen a reprodukció, más csoportokba pedig (az ottani férfiak reprodukciós stratégiái, valamint a növekvő kulturális elszigetelődés miatt) nagyon nehéz bekerülni.

A fentiek alapján egyrészt az várható, hogy a férfiak rendkívüli mód védelmezni és óvni fogják a csapatban lévő gyerekeket és nőstényeket, másrészt várható, hogy azok megölése esetén a rivális csoporttal szemben a lehető legerőteljesebben fognak fellépni, akár életüket is feláldozva, csak hogy megszerezhessék azok nőstényeit.

Mindez választ ad arra, miért tartjuk bűnnek a háborúk során a civil gyilkosságot, és miért lehet a népet kollektíven felhergelni azzal, hogy az ellenfélről azt állítjuk, civileket gyilkolt. A közmorálban ez a kijelentés igencsak megerősíti a harc ideológiai alapjait.

A címben szereplő kijelentés sokat elárul arról, miképp valósult meg a pleisztocén kori környezethez való adaptációnk, arról azonban semmit sem mond, milyen valódi okok állnak a dolog mögött.

Éjfél Kapitány kommentárja

ViDe0 tökéletesen válaszolt arra a kérdésre, hogy miért hajlamosak a hadviselő felek a civilek legyilkolására és arra is, hogy erre miért vagyunk fokozottan érzékenyek. A címben szereplő kérdésre ellenben nemigen válaszolt. Vannak a háborúnak szabályai? ViDe0 szemmel láthatóan szkeptikus azügyben, hogy vonatkozhatnak-e szabályok egy olyan szituációra, ahol az emberi élet kioltása megengedett, főleg akkor, amikor őskori örökségünk is erre sarkall minket. 

Szabályok igenis vonatkozhatnak olyan helyzetekre, ahol az emberölés megengedett. A háború ugyanis alapvetően nem a gyilkolásról és az ellenség megsemmisítésről szól. A háború a mások által birtokolt erőforrások megszerzéséről szól. A ViDe0 által elemzett őskorban az esetek többségében ehhez elkerülhetetlen volt az ellenség megsemmisítése. A későbbi korokban, amikor a reguláris hadseregnek, és a közigazgatásnak köszönhetően egyre inkább lehetővé vált az egyes területek hatékony megszállása és leigázása, az élőerő megsemmisítése már egyre kevésbé volt szükséges és semmiképpen nem volt cél sem.

Gyakorlatilag az ókortól számítva a háború célja az ellenség erőforrásainak megszerzése, a veszteségek és a harci cselekmények minimalizálása mellett. Az ókori távol keleti birodalmakban köztudomásúan nem sokat moralizáltak az emberi élet szentségén. A nagytudású Sun Ce - a háború prófétája - ennek ellenére mégis siet leszögezni, hogy a tökéletes megoldás az ellenség országának egészében és sértetlenül való elfoglalása, ha mód van rá harc nélkül!

Valójában tehát a hadviselő feleknek közös érdekük a háború minél kisebb emberi és anyagi veszteségek árán történő lezárása. Ez a közös érdek az, ami miatt az emberiség folyamatosan törekszik a háború szabályainak megalkotására. Ezért létezik a genfi konvenció, amely egyértelműen és pontosan rendelkezik például a foglyok kezeléséről, és a vöröskereszt szerepéről egy konfliktusban. Ezért léteznek a fegyverzetkorlátozási egyezmények, ezért nem használnak úton-útfélen tömegpusztító fegyvereket még azok sem, akiknek ez szerepel az arzenáljukban.

Más kérdés, hogy a meglepetés a legeredményesebb taktikai tényezők egyike és a parancsnokok készek megkockáztatni a szabályok megszegését, ha ettől a végső győzelmet remélik. Több konkrét túszdrámát ismerünk, aminek vöröskeresztesnek öltözött különítményesek vetettek véget. Jól ismerjük Hiroshima és Nagaszaki történetét is. De a szabályok megszegése már egy másik lapra tartozik...

A halálbüntetésről

A halálbüntetés visszaállítása nem érzelmi kérdés. Hogy a különböző gyilkosságok után újra és újra felmerül ez a lehetőség, emocionálisan érthető jelenség - ez azonban egyáltalán nem teszi szükségessé hogy újragondoljuk a halálbüntetés kérdését.

A börtön nem rossz, hanem antiszociális emberek gyűjtőhelye: a gyilkosság se jó vagy rossz dolog, egyszerűen csak bizonyos esetekben társadalmilag támogatott (dicsőített!) - háború, esetleges halálbüntetés vagy eutanázia -, míg más esetekben sérti a társadalom érdekét. Hogy mi lesz a gyilkosok sorsa, arról is a társadalmi érdek határoz.

A halálbüntetéssel kapcsolatos legfőbb ellenérv hogy senkinek nincs joga elvenni valaki másnak az életét. Eltekintve attól, hogy a jogrendszer társadalmi érdek, és hogy ez a megnyilatkozás felettébb önkényes, ez az érv könnyen kijátszható. A kérdésben a statisztikák döntenek: ha a halálbüntetés visszaállítása olyan elrettentő erővel jár, hogy emiatt nyolccal kevesebb ember hal meg havonta (ez egy néhány éve végzett külföldi statisztikai eredmény), akkor érvelhet bárki azzal, hogy nem szabad megölni senkit - ezzel az érvvel ők ítélnek halálra havi nyolc ártatlan embert.

A halálbüntetéssel kapcsolatos másik fő tényező a pénz - nem érdeke a társadalomnak, hogy az antiszociális embereket ők tartsák el életük végéig; a kényszermunka tehát kívánatos, amennyiben a társadalmi érdeket tartjuk szem előtt. Hogy az így szerzett plusz haszon mennyivel járul hozzá a társadalmi érdekhez, önkényes válaszra váró kérdés, amennyiben arról van szó, hogy ez hány emberéletet ér. Íly módon megint csak azt kell figyelembe vennünk, hogy melyik büntetésnek mekkora az elrettentő ereje.

A legnagyobb probléma kétség kívül az ítélet visszavonhatatlansága: hiába derül ki egy már eltemetett emberről, hogy valójában ártatlan volt. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy ez statisztikailag mit jelent: ha teszem azt 8 ember halna meg ártatlanul, mert nincs halálbüntetés (és annak az elrettentő hatása), ellenben 1 ember halna meg ártatlanul azért, mert téves ítélet született, az még mindig 7 ártatlan ember halálával kevesebb, mintha semmit se tettünk volna. Az más kérdés, hogy mennyit ér nekünk a felettébb illuzórikus és logikailag ellentmondásos hit, hogy a jogrendszerünk tökéletes - ez esetben például több mint 7 ártatlan emberéletet havonta, ha úgy döntünk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a lehetőséget hogy valaki intézményesítetten haljon meg - ártatlanul.

Hogy egy hazánkban végzett ilyen irányú kutatás milyen eredményekkel járna, arról nincsenek információink. Az azonban biztos, hogy a halálbüntetésről nem az időszakosan megjelenő bosszúvágyunknak kell döntenie.

Éjfél Kapitány kommentárja

ViDe0 nehéz témába tenyerelt bele. A halálbüntetés olyan téma, amiről nem csupán emberek között, de az egyes fejeken belül is megoszlanak a vélemények. A gyilkosság megbocsájthatatlansága áll szemben a élet szentségével, ami ellentét ebben a drámai helyzetben feloldhatatlan. Nem véletlen, hogy a világ mégoly civilizált országaiban is a terrorelhárító különítményesek íratlan szabálya, hogy az olyan megátalkodott gonosztevőknek mint a gyerekrablóknak, túszszabadítás közbeni tűzharcban vagy menekülés közben szokás meghalniuk, még mielőtt a civilizált bíróság életfogytiglanra ítélhetné őket.

Mindenekelőtt - miképpen ViDe0 is tette - hántsuk le a témáról az érzelmeket és indulatokat, közelítsünk hozzá a közösség szemszögéből. A halálbüntetés lété vagy nemléte a törvénytisztelő közösség érdekeit kell szolgálja.

Nézzük mi áll az egyik oldalon. A halálbüntetés csökkenti a költségeket. A börtönök igen költségesek, a rabok által esetenként végzett kényszermunka igen alacsony hatásfokú, a büntetés-végrehajtás fenntartási költségeinek töredékét sem teszi ki. Egy életfogytos rab börtönben tartása felesleges és komoly anyagi terhet jelent a közösségnek. A halálbüntetés garancia az ismételt bűnelkövetés ellen. A kivégzett bűnöző nem okoz több félelmet, keserűséget, kárt. A halálbüntetés kielégíti az áldozatok hozzátartozóinak bosszúvágyát is (ami már indulati kérdés, ezért felejtsük is el gyorsan).

Mi áll a másik oldalon? Az ölés morális tilalmán kívül (aminek ebben az esetben nem tulajdonítok nagy jelentőséget) egyetlen dolog mond ellent a halálbüntetésnek: az ítélet visszavonhatatlansága. Ha ezt a tényt csupán statisztikai alapon vizsgáljuk, hibát követünk el. Nem pusztán és nem elsősorban az igazságszolgáltatás véletlen hibáival kell itt kalkulálnunk. Nem bánná senki azt a kevés forgácsot, ami a favágással jár. Sokkal inkább azzal a ténnyel kell számolnunk, hogy az igazságszolgáltatás - minden ellenkező híresztelés ellenére - sem nem tévedhetetlen, sem nem független, hanem mindig is az állam, a kormányok szolgálatában állt és áll. Az államnak és kormányának minden esetben megvan a kellő hatalma ahhoz, hogy bármely ellenfelét törvény elé állítsa, akár némi titkosszolgálati manipuláció segítségével köztörvényes gyilkosság vádjával. Ha a halálos ítélet lehetséges lenne, az államhatalom tetszőleges ellenlábasával könnyedén végezni tudna, ráadásul olyan módon, hogy az érintettnek nem állna módjában későbbi időpontban visszavágni. (Nem nehéz elképzelni a mégoly népszerű másként gondolkodóról, hogy szerelmi bánatában egy levélnehezékkel agyonsújtotta csalfa feleségét. Együtt lenne az indíték,  az ujjlenyomatok, a dns és vérminta, a tanúskodó "környékbeliek", a hiányzó alibi. A nyomozás során előkerülő őrült napló, szado-mazo kellékek és az elmaradhatatlan gyerekpornó ország-világot meggyőzne az illető született gonoszságáról, előkészítve a közhangulatot a nyilvánvaló ítélethez.)

Fentieket összegezve: a halálbüntetés akármilyen hasznos is a bűnözőkkel való leszámolás szempontjából, a manipulálható igazságszolgáltatás lévén a törvénytisztelő állampolgárokra is olyan komoly veszélyt jelent, amit nem érdemes megkockáztatni.

Nyomd meg a gombot, szólj hozzá! 

A boldogságot tiltani kell

Az utóbbi hetekben számos lap számolt be - kissé szenzációhajhász módon - a "távirányítható egerekkel" kapcsolatos kísérleti eredményekről. Az agy boldogság-központjának távoli stimulálásáról van szó, melynek segítségével az állat a kívánt tettek megtételére manipulálható. Ennek kapcsán sokkal közelebbről merül fel a sci-fikből már ismert "boldogság gombnyomásra" kérdése.

A motorizált jóérzést negatív utópiaként emlegető gondolkodók személyes támadásként élik meg jóérzést hajszoló tetteik szükségességének elvesztését. Egy átlagos ellenkezés során a holdfényes éjszakai tábortűztől a szerelmünkkel való ölelkezésig hatásos köntösben felsorolásra kerül egy jó adag csodálatosnak tartott dolog, amolyan "válaszd az életet, mert az tele van szép dolgokkal" - fennhanggal, szembeállítva mindezt a gombnyomás ridegségével.

Az ilyen fajta érvelések alapvető hibája, hogy összekeverik a célt az eszközzel: az említett, ösztönök által preferált tettek (ölelkezés, tábortűz stb.) a jóérzés állapota eléréséért tett próbálkozások, melyek szépségét semmi más, csakis a jóérzés-hatásuk garantálja. Ez az a jóérzés, amiért az egészet tettük - és ez az a jóérzés, amit gombnyomásra is megkaphatunk. Az elérési módban különbözik csupán a két technika - a gombnyomás mellett ráadásul felhozható, hogy esetenként kevésbé környezetszennyező, és mentes lehet egyéb negatív mellékhatásoktól (pl. szerelem esetében felesleges féltékenység és így tovább).

Az igazi probléma minden bizonnyal az emberiséget, s nem az egyéneket érintené. Okunk van feltételezni, hogy a tudat által el nem érhető ösztöneink nem csak érzések formájában irányítanak bennünket - ha nem így lenne, akkor mindenesetre a boldogsággombozás kordában tartása híján könnyen meglehet, hogy az emberiség boldogan kihalna (ami persze akkor is lehetséges, ha feltételezésünk helytállónak bizonyul). A boldog ember a gazdaság csődjét jelentené, az elindított lavina végét pedig lehetetlen lenne a jelenből átlátni.

Akárhogyis, megeshet hogy az emberiség úgy halna ki, hogy az még minket se zavarna - és ha eltekintünk azoktól az ösztönöktől, melyek most uralnak minket, beláthatjuk, hogy nincs ebben semmi rossz. A jövő szép, élvezetes és leginkább sokkal boldogabb lenne - a többi meg kit érdekel majd? A dolgok csak annyit érnek, amennyi értéket tulajdonítunk nekik. Kihalni pedig egyszer úgyis ki kell.

Éjfél Kapitány kommentárja

ViDe0 ismét fején találta a szöget. Teljesen felesleges a romantikus pillanatok felemelő voltát felemlegetni: a lényeg az élvezés. A felvetett gombnyomós gyönyör antiutópiája viszont közelebb van mint gondolnánk. Ha nem is olyan intenzív gyönyörérzetet, de szintetikus élményeket és emlékeket már egy jobb videojáték is nyújt a vele játszó játékosnak. Amikor Finnországban, Helsinki kikötőjének egyik dokkjában megpillantottam egy jégtörőt, elemi erővel tört rám egy emlék. Újra előttem volt, amikor Boriszra vadászva hangtompítós Heckler and Koch MP5 géppisztolyommal lopóztam fel egy ugyanilyen hajóra. Még most is a fülemben van, ahogy az acél lépcsők fémesen konganak a lábam alatt, a tűzpárbaj izgalma a szűk folyosón a kabinok előtt, majd a tárcsere futás közben. Mindez persze csupán a Hitman 47 játékban esett meg velem, de az élmény és a rá utaló emlék olyan erős a mai napig, hogy összemérhető a valós helyzetekről szóló emlékeimmel.

Baj, hogy mesterségesen is elő tudunk idézni hasonlót? Dehogy baj. Ezzel az erővel a rigójancsi is problémás lenne, hiszen a sütemény is olyan mesterséges örömforrás, ami minimális árért és csekély erőfeszítésért maximális örömöt nyújt. Nem baj ez mindaddig, amíg mindez kiegészíti életünket. A baj az lesz, ha egy idő után a könnyen megszerezhető örömforrások teljesen helyettesítik majd a klasszikusokat. Az is csak azért lesz baj, mert - mint ViDe0 is erre jutott - könnyen a kihalásunkat jelenti majd. De ha odáig jutunk, meg is érdemeljük...

ViDe0: Az önellentmondásosságunkról

"A kognitív disszonancia elmélete (KDE) értelmében az ember saját tettei és érzései alapján következtet önnön szándékaira, vágyaira - s ebből adódóan ez a következtetés téves is lehet. Az elmélet arra is kitér, hogy mindezen magunknak tulajdonított dolgokkal kapcsolatban, s amúgy általában is önellentmondás-mentességre törekszünk. Nem célom e helyütt bemutatni a KDE-t alátámasztó kísérleti bizonyítékokat, és a mögötte meghúzódó evolúciós hátteret - akit érdekel, az ajánlott irodalomban megtalálja ezeket -, itt és most csak egy figyelemreméltó következményről kívánok szólni.

Az elmélet legérdekesebb következményére stílusosan önmagam megfigyelésével jöttem rá. A KDE tudniillik visszahat önmagára: ha valaki elfogadja hogy saját szándékaira és vágyaira ugyanúgy csak következtet mint másokéra, akkor ebből logikusan következik hogy az önellentmondás-mentességre való törekvése annak ellenére nem ér majd semmit, hogy e törekvés továbbra is megmarad.

Miről is van szó? Tetszőleges tettünk megideologizálható azzal az egyszerű ténnyel, hogy rosszul mértük fel céljaink s vágyaink. Akár sikeres magyarázatot találunk, akár hiábavaló próbálkozásnak tűnik a vágy, hogy egységes rendszerbe foglaljuk tetteink, abban mindenképp biztosak lehetünk, hogy megoldás van: s minthogy önellentmondásosságunk csak abból adódik hogy rosszul, vagy nem kellő mélységben értjük ami történik, nincs szükség korrigálásra, amennyiben összeférhetetlennek tetszik jelenünk a múltbéli megnyilatkozásainkkal. Nem a viselkedésünk: az ön- és valóságismeretünk hibádzik - és azt is tudjuk már hogy mi tette ezt lehetővé.

A KDEt elfogadva kész receptet kapunk tetszőleges emberi ellentmondás megszüntetésére, még akkor is, ha a pontos válasz megtalálása ezután még hátra van. Ha mindezek mellett még van egy kis evolúciós ismeretünk is, az egész egyszerűbbé válik, hiszen így már arra is van esélyünk, hogy ne csak hasraütésszerűen dolgozzunk: hogy valóság-kompatibilis válaszokat kaphassunk arra, mit miért tettünk.

Az önellentmondásosság látszata azonban adódhat abból is, hogy hazudtunk. Nem árt tehát számolni azzal, hogy a valós szándékok és vágyak kiderítése esetleg fellebbenti a leplet szándékolt hazugságainkról is."

Éjfél Kapitány kommentárja

Erősen hasonlít ez az okfejtés arra, aki azt mondja, nem létezik véletlen, hiszen minden pillanat egyenesen következik az előzőből, csak éppen a kiszámításához nincs elég ismeretünk és kapacitásunk. (Tiszteletre méltó kivételek a Düne univerzum mentátjai.) Vagy erősen hasonlít arra, aki azt mondja, nem létezik hiba,  hiszen minden adott pillanatban a rendelkezésre álló információt és benyomást mérlegelve optimális döntést hozunk, amely abban a pillanatban tökéletes, és csak az akkor hiányzó többletinformáció birtokában minősíthető hibának. 

Hiszen ha továbbgondoljuk ViDe0 okfejtését, odáig jutunk, hogy bárkinek bármely cselekedete valamely általunk nem látott de nyilván létező okból kifolyólag ellentmondásmentesen megmagyarázható a cselekvő kontextusában. Részemről hajlok ezt elfogadni, de ettől még nem törölhetem ki a szótáramból a zavaros személyiség fogalmát. Mert ha a cselekvő kontextusában világos is egy történés, más nézőpontból szemlélve és nem ismerve az illető okokat mégis zavaros marad. (vö: a sötétben minden macska fekete)

Nekem mindenesetre minderről egy régi, de általam örök klasszikusnak tekintett Orson strip jut eszembe :-)

(Ugyanez a képsor másik - általam jobban kedvelt- fordításban is megjelent, a kulcsmondatok ott így hangzottak: )

- Pusztuljatok, szemétfaló birkák!
- Hmm. Zavaros személyiséggel állunk szemben....

ViDe0: Az emberállat

"Az ember, az állatvilágban szinte egyedülálló módon nem csak ösztönből, a fennmaradásért, hanem pusztán az élvezetért is gyilkol. Az ilyen emberek velejüknél fogva gonoszak." - írta nekem egy ismerősöm levélben. Azonnal feltűnt a párhuzam, s visszaírtam neki: "Az ember, az állatvilágban szinte egyedülálló módon nem csak ösztönből, a fennmaradásért, hanem pusztán az élvezetért is szeretkezik. Sokak szerint azért van ez, mert többek vagyunk az állatoknál: kiemelkedtünk az állatvilágból."

Sajátos ellentmondással állunk szemben: ugyanazon módon megideologizálva hol rossznak, hol jónak láttatjuk magunkat. Láthatóan semmi egyéb nem áll a dolog mögött, mint görcsös próbálkozások önnön értékrendünk alátámasztására.

Eleve felesleges próbálkozás más szelekciós feltételek szerint fejlődő állatok viselkedéséhez hasonlítani magunkat értékelési szempontból - de mindezek felett még hatalmas nagy tévedésekre is alapszanak az ehhez hasonló érvelések.

Az ember valójában ösztönből gyilkol, az említett élvezet az ösztön megjelenési formája. A meg nem evett vadak gyilkolásának szelekciós feltételeit a csoportban való élet segítette: a vadász eloszthatta zsákmányát, ami egyrészt később viszonzásra talált a többiek részéről, másrészt növelte az illető hírnevét, s nem utolsó sorban megmutatta a nőstényeknek hogy képesek lennének eltartani őket.

Az ember valójában ösztönből szeretkezik, az említett élvezet az ösztön megjelenési formája. A gyerekek hosszan tartó fejlődése - mely többek között szintén a csoportban való élet tett szükségessé - megkívánta a szülők hosszabb távú összetartását. Ha egy férfi nem tudta hogy egy nő mikor termékeny, egyrészt mindig figyelnie kellett rá hogy az ne csalja meg, másrészt kevesebb haszonnal járt neki, ha ő csalta meg (mivel nem tudta a többi nőstényről se hogy mikor termékeny, jobban járt ha a sajátjába fektette energiáit) - mindez pedig növelte az összetartást. Ennek folyománya az is, hogy gyakrabban - és nem csak a termékenység időszakában - szeretkeznek az emberek, és ezért alakultak így a vele kapcsolatos érzések is.

A gyilkolásról és a szeretkezésről meglehet a véleményünk - a többi állat viselkedése azonban semmit se mond arról, hogy nekünk miként kellene viselkednünk. Ha érvelni akarunk valami mellett vagy ellen, mindenekelőtt közös célokra van szükségünk - az érvek csak arra épülhetnek, hogy egy viselkedési forma miként szolgálja az adott célt.

Éjfél Kapitány kommentárja

Mindig is furcsállottam azokat, akik az embert az állatvilág felett állónak tekintik és nem annak részeként. Akik borostásan és izzadtan leszállnak a villamosról, a hentesnél vett parizert az aktatáskájukba teszik és mindeközben a világ urának képzelik magukat. Akik magától értetődőnek tekintik az ember felsőbbrendű voltát és ebből az indíttatásból külön ránkszabott kategóriákat és mércéket is kreálnak.

Annyi választ el minket a többi állattól, hogy hatékonyságunk révén mi uraljuk ezt a bolygót. Semmi több. Nagyobb hatékonysággal alkalmazkodtunk, nagyobb hatékonysággal szaporodunk, nagyobb hatékonysággal ölünk és nagyobb hatékonysággal adjuk át a génállományunkon kívül felhalmozott tudásunkat az utódainknak. Ennyi elég volt a többi faj feletti győzelemhez, de elvakultság emberi mivoltunkat misztifikálnunk és az állatvilág felett álló félisteni lényként tekinteni magunkra. Tesszük amit az ösztöneink diktálnak.

Kijárat...

Főoldalra...